A Tavasz érkezése
-Szél! -Hol van már megint ez a semmirekellő
szolga?-ordított a Tél.
-Itt vagyok , ó, hercegem!- rohant oda színlelt
tisztelettel, és udvariassággal a Szél.
Csakugyan,
nem volt már mai gyerek a Tél. Hatalma egyre fogyott. Nem gyülekeztek oly
hevesen, mint régen, a nehéz hófelhők. S ami legfelháborítóbb -legalábbis a Tél
számára- a fiatal szellőgyerekek a vihar helyett a fák között bújócskáztak. Ez
is azt jelezte, hogy a Szél nem becsülte már nagyra a Telet.
-Még egy utolsó rohamot! Egy utolsót!- nyögte a Tél, mint a
haldokló ember a testamentumában.
-Úgy lesz, Nagyuram!- mondta nyájasan a Szél.
A Szél nem is adta már át a Tavasz üzenetét sem, hiszen az
nélkül is jól tudta a Tél, hogy ideje lejárt. Nézni sem bírta már a mellette
viruló hóvirágot, a Tavasz biztos jelét.
-Vigyetek el innen! El! Messzire!- könyörögte-
És a Szél eleget tett ennek az óhajnak is, hátára kapta a
Telet, és elrepítette.
Éppen ideje
volt. Hiszen az úton egy kislány rakosgatta apró lábait. Szalmakalapban, melyen
ibolyák díszelegtek. Kis ruhácskáján réti virágok, zöld harisnyában, és
szandálkában. Az arcáról szeretet, nyugalom, és remény tükröződött. A kislány
nem volt más, mint a Tavasz tündér.
Első dolga
volt felébreszteni a szunnyadó állatokat, bundájukat kicserélni, mely
meglehetősen viszketett. A dermedt kismadarakat átmelengette. Az állatokat, és
a madarakat szerelemre, és párosodásra ingerelte. A fák rügyeit kifakasztotta,
és virágokkal tette színesebbé a réteket.
A madarak
még álmukban is róla költöttek dalokat.
Medvegy Gabriella
1989-ben 4.
osztályos tanuló
beküldte az apa:
Medvegy Mihály
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése