2012. október 29., hétfő

Apa és az őzgida


Egyszer volt, hol nem volt, a Balatonon innen, a Dunán túl, a bükkös és tölgyes erdők lábánál volt egy kis falu. Ott élt Hanna és Bálint a szüleivel.
A gyerekek apukája hivatásos vadászként dolgozott.
Karácsony közeledett, mikor egy szép, havas téli estén apa izgatottan hívta ki a családját az udvarra. Odakint az autó platóján egy riadt szemű őzike feküdt.
Hanna és Bálint kíváncsian kérdezgették hogyan maradt árván az aprócska őz.
-Sajnos elpusztult az anyukája. Mostantól nekünk kell gondját viselnünk, míg meg nem erősödik- válaszolta édesapa.
Megetették, megitatták a kis jövevényt. Nagyon gyenge volt még, hamar elbóbiskolt a szalmából készített kuckójában.
Aznap este a gyerekek nagyon izgatottak voltak. Apjukat faggatták, hogy miért ő hozta haza az őzikét.
Apa a kandalló mellé ült, magához vonta gyermekeit és mesélni kezdett:
- Már kisgyerekként szerettem a természetet, s aztán felnőtt koromban valóra vált az álmom. Hivatásos vadász lettem. Mikor még zöldfülű kezdő voltam sokat csodálkoztam azon, hogy mennyi munka van az erdőn.
Nyáron a nagy melegben az állatok itatásáról kell gondoskodni. Itatókat, dagonyákat létesítünk. Megtisztítjuk a forrásokat, ha sok bennük a hulladék.
Ősszel is akad feladat, hiszen kísérni kell a vendégvadászokat. Ezen túl az a legfontosabb dolgunk, hogy a vadállomány létszámát fenntartsuk. A túlszaporodás sem jó, de az is nagyon veszélyes, ha az állomány létszáma túlságosan leapad.
Télen van csak igazán sok dolgunk. Etetni kell az éhező állatállományt. A legkisebbeket éppúgy, mint a nagyobbacskákat. Silót, kukoricát, répát, tápot és sót hordunk minden etetőbe. Enélkül a segítség nélkül sok szarvas, őz, vaddisznó elpusztulna a kemény hidegben.
Ahogy kitavaszodik leseket, kerítéseket, etetőket javítunk, amik az év során megrongálódtak.
Nem könnyű feladat, hiszen az időjárás gyakran megnehezíti a dolgunkat. Tudjátok, az erdőben nincsenek aszfalt utak. Néha derékig érő hófúvások állják utunkat, de mi nem hátrálhatunk meg.
A beteg állatokat is ellátjuk, ha idejében rájuk akadunk. Megesik, hogy csapdából kell kiszabadítani egyiküket-másikukat. Őket aztán meg kell gyógyítani mielőtt ismét szabadon engedhetjük. A mi kis őzikénk anyját is orrvadászok ölték meg hurokkal. Ellenük is fel kell lépnünk. Nos, ez a mi dolgunk.
Szeretném, ha ti is segítenétek nekem ebben, amit csak tudtok. Leginkább abban, hogy gyakran meséltek a barátaitoknak arról a munkáról, amit apátok végez.
          Telt-múlt az idő, az őzike napról-napra erősödött. Karácsonykor már vígan ugrándozott az udvaron. Hannának és Bálintnak ez volt a legszebb ajándék. Szomorúak voltak, hiszen tudták, hogy hamar eljön az az idő, mikor az őzike visszatér igazi otthonába.
Egy szép napsütéses téli délelőtt együtt vitték el kis vendégüket az erdőbe.
Nagyokat szökellve tűnt el a fák között, vissza-visszanézve a gyerekekre.
Jó néhány év eltelt azóta, hogy a megmentett őzsuta visszatért élőhelyére, de a gyerekek nem felejtették el őt azóta sem.

KRISTYÁN FANNI   5. osztályos
SÜMEGCSEHI, Fazekas József Általános Iskola

2012. október 27., szombat

Erdei vitaminok



             Nelli és Magdi ikerlányok voltak. Így együtt jártak óvodába, majd iskolába is. Édesapjuk nem élt velük, amióta szüleik elváltak. Látni is csak néha, Karácsony táján látták, akkor valószínű megszólalt a lelkiismerete. Édesanyjuk egyedül nevelte őket. Sokat dolgozott, délutánonként rohant a munkából a napközibe a lányokért. Ha valami alkalmi munka akadt, akkor a harmadikos lányokat, gyakran hagyta egyedül.
            Többször sírt, hogy az apjuk megint nem fizetett, de egy idő után, már nem is, mert arra a pénzre számítani, a havi kifizetéseknél. Szóval elég szűkösen éltek. A lányok tisztán, rendes ruhákban jártak az iskolába. A napköziben mindennap főtt ételt ettek, otthon meg azt, ami éppen volt. Hétvégén, pedig együtt főztek, sütöttek az anyukájukkal, akit nagyon szerettek.
Egyik kora őszi napon, az osztály orvosi vizsgálatra ment. Egyenként bementek, és megvizsgálták, megmérték őket, majd néhány kérdést tettek fel a táplálkozási szokásaikról. Nelli, és Magdi, ragaszkodtak hozzá, hogy együtt mehessenek be az orvosi szobába.
-  Na jó, nem bánom! Menjetek! - Mondta a meggyőzött tanító néni. Tudta, hogy mindig, mindenhova együtt szoktak menni, nagyon ragaszkodtak egymáshoz. Ha valamelyikük nem tudott valamit, akkor is igyekeztek összetartva kimagyarázni a dolgot.
-   Ti következtek! - Szólt az asszisztens.
-   Csókolom, doktor bácsi! - Köszöntek egyszerre, szívélyesen. Megvizsgálta, majd megmérték őket.
-   Kicsit lehetnétek erősebbek! - Mondta hangosan a megállapítását az orvos.
-   Milyen vitaminokat, gyümölcsöket szoktatok enni?
-   Hááát, a mama gyakran vesz almát.
-  És citromot is szokott a teába, de sokféle teát iszunk, amikbe csak mézet rakunk, mert gyakran           fogyasztunk saját szedésű gyógyteát. Meg néha narancsot is kapunk. - Tette hozzá Magdi.
-  Ha az édesanyátok ilyen jól ismeri a gyógynövényeket, akkor azt is tudnia kell, hogy rengeteg más erdei vitamin is van! Hívjátok fel rá a figyelmét! - Ajánlotta a doktor bácsi.
Délután, a lányok elmentek a könyvtárba, és találtak egy olyan című könyvet, hogy: ”Erdő-mező gyümölcsei”.
Megörültek, és mindjárt kivették. Néhányat már ismertek, és azt is tudták, hogy hol lehet olyat találni, ami az autók kipufogó füstjétől is távol van.
Szép, napos, őszi délután volt, a mama dolgozott, fogták a kosarat, és néhány nylont, hogy meglepik az édesanyjukat.


Elmentek, a már ismert mezőre. Elsőként, néhány pirosan mosolygó csipkebokor tűnt szembe. Tüstént nekiláttak, hogy szedjenek belőle, hiszen azt írta a könyv, rengeteg C vitamint tartalmaz, és teát, szörpöt, lekvárt is lehet belőle készíteni. De a szúrós ágak miatt, nehezen tudták szedni. Hamar megunták. Összeöntötték, azért, egy uzsonnás tasak tele lett vele.
Aztán egy szépen vöröslő galagonyabokrot pillantottak meg. Olyat már szedtek teának. Ahogy igyekeztek közelebb, szederindákba akadt a lábuk.
-    Földiszeder! Itt földiszeder is szokott lenni!
-  Igen, csak már elérett. Majd nyáron eljövünk és szedünk! - Mondta Nelli, miközben az indákat nézegetve, mást is felfedezett.
-    Ide süss, mennyi eperlevél van erre! Tudod, azt egyszer már találtunk a másik irányban!
-  Igen, emlékszem, az, nagyon finom volt! - Válaszolta Magdi, aki már nyúlt is a galagonya bogyók után. Majd kökénybokrok éretlen gyümölcsén akadt meg a szemük. Közelebb mentek.
-   Azt írja a könyv, hogy csak a fagyok után lesz érett! - Olvasta fel, hangosan Magdi.
-   Hű, ennek a bokornak, a levele is szúrós!
-   Akkor, az a som! Ni, még egy kevés akad rajta! - Ugrált Nelli örömében.
-   Azt írja, hogy nagyon finom sütit készíthetünk a lekvárjával.
Nekiestek, és ami még nem volt lefolyva, ameddig csak elérték, leszedték.
 -   Hű, de klassz! Két zacskó tele van, és még ez is félig lett! - Állapította meg    elégedetten Nelli.
- Odanézz! Milyen gyönyörű színes levelek vannak az erdő szélén! Vigyünk belőle haza is egy csokorral, meg az osztályba is!
-   Jó, menjünk!
-   De szép, nézd, mint a rizs, csak lila! - Kiáltotta örömében Magdi.
-   Törjünk róla ágat a csokorba!
-   Vigyázz, mert tövises, óvatosan!
A két kislány alig tudta hazacipelni a két őszi csokrétát, és a vitaminokat tartalmazó gyümölcsöt. A mama megdorgálta őket, amiért egyedül elmentek, de örült a gyümölcsöknek. Mindjárt készítettek egy galagonyás csipketeát. Majd megtisztítva, tálcán szárítottak belőlük. A többi csipkéből, néhány üveg szörp is készült. De a legnagyobb sikert, a somlekváros kenyér, és a hétvégi süti, aratta.
A vázában ott díszelgett a szép őszi csokor. Az iskolában a tanító néni is megkérdezte, hogy ki vitte a gyönyörű színekben viruló ágakat, majd megdicsérte a két ügyes kislányt.

Szabóné Anna meséje
Köszönjük Anna!

2012. október 20., szombat

A virágok piciny lakói


Kati a nagyszüleinél töltötte a napot. Szép idő volt, felhők csak ritkán takarták el ragyogó kék eget. Kati a szőnyegen hevert a kis ház tornácán és épp a nyakláncában gyönyörködött, melyet a kertből szedett gyermekláncfűből fűzött magának. Úgy gondolta, egy karkötőt is kellene készítenie hozzá, sőt a nagyinak is csinálhatna egyet. A szúnyoghálós ajtón keresztül a nyári konyhából finom ételek illatát hozta felé a szellő. Kati ebből már tudta, hogy nemsoká kész az ebéd. Ilyenkor mindig ő szólt a nagypapájának, hogy hagyja abba a munkát és jöjjön, mert a nagyi finom étellel várja őket. El is indult a kertbe, ahol a nagypapa éppen a rózsabokrok között keresgélt.
- Nagypapa vigyázz! – kiáltott Kati. A rózsának tövise van, és ha megszúr az nagyon fog fájni!
- Drága gyermekem, tudom én azt! – szólt a nagypapa. Nem is akarom magam felsérteni velük, csak kihúzom a tövek közül a gyomokat. Tudod Kincsem, ha ezek a gyomok megnőnek, nagyobbak lesznek, mint a rózsák, és nem láthatjuk tőlük ezeket a gyönyörű virágokat.
- Nagypapa! Nézd mit csináltam! – mutatta Kati serényen virágokból fűzött nyakláncát.
Nagypapája megdícsérte amiért ilyen szépet készített.
A rózsákra nézve Katinak hirtelen eszébe jutott, hogyan lehetne a fűzért még szebbé tenni. Szüksége van hozzá a rózsabokor egy virágára. Attól aztán bámulatos lenne ékszere!
- Papi! Adsz nekem egy rózsát? Csak a virágát! Befűzném a nyakláncomba, hogy mégszebb legyen!- kérlelte nagypapáját Kati.
- Ej, kicsi lány! Rózsát nem adhatok neked! Levághatnám ugyan a tövisei nélkül is, így nem sérülnél meg tőle, de sajnos nem tehetem! Mi lenne azokkal, akik a rózsa virágában laknak!
Kati megszeppenve nézett, mire nagypapája megfogta a kezét és elsétált vele a kert melletti fapadig, mely egy nagy diófa alatt állt. Leültette őt a kellemes, hűs árnyékban, és mesélni kezdett.
- Mondd csak Katika! Láttál te már virágtündért?- kérdezte a nagypapa kíváncsian.
Kati tágra nyílt szemekkel figyelt, aztán a fejét rázta, hogy ő bizony nem látott még semmiféle tündért.
- Ej Katika! Talán nem figyeltél eléggé! Ők ugyanúgy néznek ki mint te, csak akkorák, hogy elférnek egy rózsában is, és tudnak repülni, mivel szárnyaik vannak. De lehetnek még apróbbak! Olyan igazán icike-picikék mint egy kis bogár! A legtöbb virágban van ilyen tündér. Talán nem is egy! Egy rózsában, vagy tulipánban akár egész családok elférnek! Csodálkozom, hogy te nem találkoztál velük mikor a nyakláncodhoz gyűjtöttél virágokat! Én bizony már kilestem néhányat! – suttogta a nagypapa, s huncutan kacsintott.
- Kati csodálkozva nézett a nyakában lógó fűzérre, talán kipottyan belőle egy picike tündér, de nem látott semmit.
A nagypapa folytatta.
- Lehet, hogy azok a tündérek akik a nyakadban lévő virágokban laktak, épp nem voltak otthon. Képzeld csak el! Repülnek haza, és nem találják az otthonukat!
Kati már kezdte rosszul érezni magát a tettétől, és az járt a fejében, hogy többé soha nem szed le egyetlen virágot sem. Végül elgondolkodott és megszólalt:
- Papi! De hát te is levágod a virágokat mikor a nagyinak viszel egy csokorral!- érvelt Kati hangosan.
- Igen Kicsim! De én alaposan megnézem, lakik-e bennük valaki! A tündérek is tudják, hol élhetnek biztonságban, ezért olyan helyekre költöznek, ahol nem tépik le a virágokat! Például a mi rózsabokraink közé, vagy a mezők, erdők virágaiba, ahol kevés ember él.
-Papi! És ha nekem is lesz egy kertem, ahol nem tépem le a virágokat akkor oda is költöznek majd virágtündérek?- kérdezte Kati.
- Ha eléggé biztonságban érzik majd magukat nálad, bizony nagy rá az esély! - szólt a nagypapa mosolyogva.
A kis ház felől harsány kiáltás hallatszott.
- Kész az ebéd! Gyertek gyorsan!
Ez bizony a nagyi hangja volt.
Míg Kati a nagypapájával kézen fogva a ház felé sétált arra gondolt, lesz majd egy nagy-nagy virágos kertje, és annyi tündér lakhat majd nála, amennyi csak akar.

Vége

Gellért Tímea meséjét köszönjük

2012. október 11., csütörtök

Földlakók és a környezetvédelem


    Egyszer a Föld nevű bolygótól több milliárd kilométerre egy Gesztipusz nevű égitesten biológia óra vette kezdetét.
    - Na, űrlakócskák, a mai napon nem felelünk. (Minden nebulónak nagy kő esett le a szíve helyén lévő chipről). Helyette a földön élő teremtmények környezetvédelméről beszélünk.
    - Mit tesznek a környezetvédelemért? – kérdezi Zöldplatty Tanárnő.
    - Valamilyen kétkerekű járművel járnak – válaszolta a hátul ülő Cimker.
    - Cimker, az a bicikli – mondta neki Tukucs.
    - Csöndet kérek! – emelte fel hangját az oktató – akkor figyelem, kezdjük írni a füzetbe:
    - Kétféle szmogot ismerünk, a londonit és a los angelesit. Az autók kipufogója által levegőbe jutott anyagok: szén-monoxid, szénhidrogén, nitrogén-oxidok. Az ózonpajzson lyukak keletkeztek – diktálta Zöldplatty.
    - De unalmas – ásított Tukucs.
    - Az ám – válaszolták sóhajtozva többen is.
    - Beszédet hallok? – kérdezte a Tanárnő - na, úgy látom nem figyeltek. Akkor nézzetek meg egy prezentációt, de aki nem jegyzetel, az azonnal megy Álmoska Igazgató Úrhoz!
    Egész csönd lett az osztályban. Zöldplatty bekapcsolta a giguszkópot (Földiül ez laptopot jelent). Az egész termet egy nagy fekete Naprendszer világította be. Ez olyan élményt keltett, mint a földieknek egy planetáriumban ülni.
   A Föld. Több milliárdan élnek itt – mondja a mesélő - egy bolygó, amelyen a világegyetem egyik, ha nem a legprimitívebb élőlénye, az ember az úr. Ez az élőlény sokféle jó, illetve rossz tettel járult hozzá a fejlődéshez. Feltalálta az autót, amellyel a menetidőt remekül csökkentette. A benzinszörnyeteg használatáért viszont hatalmas árat kellett fizetniük. Kialakult a szmog, amely ellen nincs menekvés. Több millióan halhatnak meg, csak azért, mert pár embernek nincs kedve a sarkát koptatni. Nemcsak a gépsárkányok miatt kerültek mérgező gázok a légkörbe. Például itt van a lakások fűtése. Gyenge minőségű szenek esetén szénfüst, szén-dioxid kerül a levegőbe. Aztán ott van az ipar. Hányféle ipari üzem van a Földön? Megmondom, több, mint ahány seguszkánk van. (A seguszka a Gesztipusz pénzneme, tudni kell, hogy a gesztipusziak a világegyetem leggazdagabb élőlényei).
    - Mikor ér már véget ez az óra? – kérdezte Tukucs.
    - Még 12 perc – válaszolta Cimker.
    - Azért a természet se volt rest – folytatta a narrátor - magas légköri nyomásokból évmilliók alatt kialakult egy úgynevezett ózonréteg. A földiek megállapították, hogy ez körülbelül 18-25 km magasan „fekszik”. Ez az ultraibolya sugárzástól óvja a Földet. A gépszörnyek, az ipari üzemek, a lakások fűtése miatt viszont jelentős mértékben elvékonyodott. Az ózonpajzs elvékonyodása az emberre is veszélyt jelent. Többféle betegséget is okozhat, ilyen például a bőrrák.  A bőrrák egy nagyon alattomos, fájdalommal járó, gyógyíthatatlan elváltozás a bőrön.
    Tukucs és a többi nebuló örömére megszólalt a lézeres csengő. El sem lehetett képzelni micsoda tömeges tülekedés kezdődött. Mindenki elindult a menza felé. Hősünk ebéd után még kicsit gömblabdázott, majd hazafelé igyekezett. Otthon anyukája és testvére várta.
    - Milyen napod volt? – kérdezte Tukucs mama.
    - Jó. Kaptam ma egy ötöst fizikából. De a mai nap csúcspontja a biológia óra volt – felelte Tukucs.
    - Már megint mi történt azon a bizonyos órán? – hangzott el egy újabb kérdés.
    - Lehet, hogy a meg fogsz lepődni, de tetszett. Zöldplatty Tanárnő vetített egy prezentációt egy érdekes élőlényről, az emberről. Tudtad, hogy akár a háztartásokból származó káros anyagok is globális problémákat okozhatnak? Az egyre több tüzelőanyag használata megnöveli a levegő szén-dioxid tartalmát, amelynek aránya így egyre nagyobb a légkörben. Így alakult ki az üvegházhatás, ami melegebben tartja az emberek bolygóját a kelleténél. A földlakóknak éghajlatváltozástól kell szenvedniük, és Zöldplatty Tanárnő mondta, hogy a globális felmelegedés is érezhető – mesélte el az órán hallottakat Tukucs.
    - A Tanárnő beszélt a szelektív hulladékgyűjtés fontosságáról? – kérdezte Tukucs anyukája.
    - Miről?! – értetlenkedett az űrlakócska.
    - Gondoltam, hogy elkerülte a figyelmedet, hogy a mi udvarunkon is három szemetesláda van. Az egyikbe a papírt, a másikba a műanyag hulladékot a harmadik kukába pedig az üveget gyűjtjük. Így segítve a különböző anyagok újrahasznosítását. Látod kisfiam, kivehetnéd a részedet a házimunkákból, légy szíves vidd ki a szemetet!
    - Jól van, de utána tanulnom kell, mert holnap valaki felelni fog az órán hallottakból.
    Tukucs szorgalmasan megtanulta a tananyagot, és másnap egy kiváló felelettel büszkélkedtetett.
    Az osztály minden tagja érdeklődéssel hallgatta a beszámolót. A Gesztipusz Gimnázium tanulói egy életre megjegyezték, hogy a Földön a környezetvédelem az egyik legfontosabb dolog. Érdemes lenne több figyelmet fordítani a kérdésre, mert bármikor felütheti fejét Gesztipuszon is hasonló probléma.


                                                                                                   Bozóki Domonkosnak köszönjük a mesét!

2012. október 8., hétfő

Kandúr bandi


            Élt régen egy kicsiny falucska szélén egy kislány, Marinának hívták.
Marina jószívű, szerető gyermek volt.  Akkoriban még egyszerű életet éltek az emberek, így hát ő  is inkább csak otthon vagy az utcán játszott a többi gyermekkel  együtt. Tiszta szíve sokszor elszorult, amikor fiú pajtásai ártatlan verébfiókákat szedtek ki a madárfészekből, vagy pillangók szárnyát tépték ki  pusztán szórakozásból. Ilyenkor riadtan elmenekült tőlük. Hát még ha lebéklyózott kutyát látott láncon! Nem értette miért így kell ennek lennie, az emberek miért nem tudják más élőlény szenvedését, fájdalmát átérezni?
Fájó szívvel többnyire az utcájuk végén elterülő nagy vadvirágos rétre menekült, itt lassan elfeledte bánatát. Megvígasztalták a színes, illatos mezei növények. Egytől egyig mindet ismerte már, mind a barátai voltak. Némelyik virágnak égszínkék szirmai voltak, másiknak tátika, a harmadik sok-sok apró rezgő fehér bimbót növesztett. Szépen bólogattak fejecskéjükkel. A nagyobb virágúak büszkén illegették magukat, a kicsik szerényen meghúzódtak. Mire mindet végigsimogatta, becézgette, szomorúsága elillant. Sok- sok délután telt így el, Marina fájó szíve enyhülést talált.
            Egyszer aztán a házuk udvarába, ahol éltek, egy piszkos, sovány, ronda macska vetődött. Eltelt néhány nap, de a cica maradt. Már nem volt kölyök, de éppen felnőtt sem, gondatlan, kivert jószágnak tűnt.
            -No gyere, nem kellesz senkinek, hát legyél az én cicám! – szólt a kislány az állathoz. -Jó leszel te nekem, majd ketten megvígasztaljuk egymást! A neved pedig legyen Kandúr Bandi!
            Így is történt. Marina szülei megengedték, hogy megtartsák a jószágot, így hát  az otthonra lelt. Lassacskán a sok-sok bátorító simogatás, becézés hatására  elkezdett enni is, a szőre is kitisztult.
            Peregtek tovább a hétköznapok, elmúlt a tél is. Egy kora tavaszi napon nem jött meg este felé Kandúr Bandi, ahogy szokott. Másnap sem, harmadap sem került elő. A család miden pillanatban várta, keresték is a környéken, hiszen megszokták már és szerették is. Szépen fejlődött, hálás jószág volt.
            Pár nap múlva előkerült. Nagy volt ám a baj! A bőre felhasadt mélyen egész végig a hasán! Majdnem kilátszott a belső része. Hogy történt, mi történt csak találgatni lehetett.
            A nagy ijedtség után Marina édesanyja tért magához először. Bizony tűvel és cérnával egész egyszerűen összevarrta a nyílást a bőrön. Csodák csodájára a macska hagyta, tűrte. Talán mert nem felejtette el, hogy itt befogadták, szerették, ki tudja? Napokig lesték, várták túléli-e a „műtétet”.
            Csúnya, nagy volt a seb, mégis reménykedtek. Lassan- lassan múltak a napok és lám a cica gyógyulni kezdett. Minden nap, amit megélt a reményt táplálta. Végül aztán felépült, megmaradt.
            Sok- sok időt töltöttek még együtt Marina és Kandúr Bandi. A kislány fáradhatatlanul simogatta, beszélt hozzá, bánatát, örömét elmondta neki. A macska pedig hallgatta,figyelt  nagy, okos hálás szemmel és bizonnyal mindenben egyetértett kis gazdasszonyával.
            Marina sosem feledte el gyermekkora szép napjait. Később is felnőtt korában, ha szívét elszomorította az emberek gonoszsága éjszaka a  nagy virágos rétről álmodott. Tenyerén érezte a virágszirmok selymességét, puhaságát, orrában illatuk  tisztaságát. Ez adott erőt neki, hogy szíve is tiszta és jó maradjon az élete minden napján. 

Frast Marianna meséje

Köszönjük

2012. október 4., csütörtök

Havasszépe


   Élt egyszer egy király és egy királyné, akiknek nem volt gyermekük. Évek múlva végre amikor a királyné egy kislánynak adott életet, meghalt. Az özvegy király bánatát csak szépséges gyermeke enyhítette, akit Havasszépének nevezett el.
   A palota ablakából dús lombú fákra, tarka virágokra nyílt kilátás. Ahogy nőtt, cseperedett a királylány, mind gyakrabban szerzett örömet neki az erdő. A harangvirágok csilingelésükkel odacsalogatták. Jöttére vidám dalba kezdtek a madarak, csak úgy csengett-bongott, zengett tőlük az egész erdő! A királykisasszony jólérezte itt magát, kezéből ettek a szelíd őzek, szarvasok, máskor visszarakta a fészkükből kipottyant madárfiókákat. A tiszta levegőt, árnyat adó erdő nyitva állt minden ember számára a király birodalmában.
   Teltek-múltak az évek. Havasszépe gyönyörű fiatal lánnyá serdült. Szépségének, jóságának híre messze földre eljutott. Jöttek is kérők: grófok, hercegek, szebbnél szebb daliák. De a királylány nem óhajtott feleségül menni egyikhez sem. Mindegyiknek ezt válaszolta:
   -Nem jött még el a férjhez menés ideje, jöjjetek el egy év múlva! Akkor választok közületek férjet, ígérem.
   Ám nem sejthette, hogy a vidám napoknak egy esztendő múlva egyszerre csak végük szakad. A király őrei jelentették, hogy hívatlan vendég, egy hétfejű sárkány döngeti erősen buzogányával a palota kapuját.
   -Eresszétek be, halljuk, mit akar tőlünk!- parancsolta a király.
   A sárkány megállt a trón előtt, és rögvest a dologra tért.
   -Követelem tőled, te király, hogy add hozzám feleségül a leányodat, mert különben elpusztítom az erdőt! Hét napot adok neked. Ha addig nem küldöd el hozzám a királylányt, még a palotádat is lerombolom, hogy kő kövön nem marad, punktum!
   Azzal választ sem várva kirepült az ablakon.
   Még fel sem ocsúdott a király a döbbenettől, a katonák is némán, meredten álltak, amikor belépett a trónterembe Havasszépe.
   -Apám, királyom- szólt csengő hangon a leány-, kérlek, engedd, hogy elmenjek a sárkányhoz! Nem félek a szörnyetegtől, sokkal inkább attól, mi lesz, ha beváltja a fenyegetését.
   -Bátorságodat csodálom, édes egyetlen leányom- válaszolt a király.- Nemes tettre szántad el magadat, hogy megmentsd azokat, akiket leginkább szeretsz. De ellenzem az elhatározásodat, remélem, az önfeláldozásodra nem lesz szükség. Hét nap haladékot adott a hétfejű sárkány, ez idő alatt kieszelek valamit, meglásd!
   Összehívta hát az udvari tudósokat. Három napig törték a fejüket. A harmadik napon kihirdették: aki legyőzi a sárkányt, az számíthat a királylány kezére. De hiába sereglettek mindenfelől a vitézebbnél vitézebb kérők, egyik sem bírta elpusztítani a fenevadat.
   Eltelt még két nap. Ekkor a feldühödött szörnyeteg irtani kezdte az erdőt. Nyögtek, dőltek a fák, elhallgattak a dalos madarak, fészkükben riadtan bújtak anyjuk szárnya alá a fiókák. Elmenekültek az otthonukból ártatlanul kiűzött őzek, szarvasok. A hetedik napra alig maradt élő fa, haldoklott a zengő erdő! Az emberek becsukták házuk ablakait, mert a friss levegő helyett bűz áradt a környék felől.
   Flóra asszony, a tündérek királynője, a virágok és a fák megteremtője ezt már nem tűrhette tovább tétlenül. Hazahívta hát világjáró fiát, Mirtusz királyfit, aki a legbátrabb és legerősebb volt a világon.
   A tündérkirálynő így beszélt fiához:
   -Fiam, méltóképpen neveznek téged legyőzhetetlennek a legvitézebbek között. Menj el, kérlek, a zengő erdőbe, ahol most nagy szükség van rád! Meg kell küzdened a hétfejű sárkánnyal, aki elpusztít mindent, ami a szívemnek kedves: a fákat, a virágokat, de nem kíméli az ott lakó állatokat sem. Az emberek is félnek, rettegnek a sárkánytól, nincs, aki megállítaná e megveszekedett fenevadat. Tüstént indulnod kell, nehogy későn érkezz! Az embereknek, az állatoknak, az összes élőlénynek szüksége van az erdőre, mert az az életet jelenti számukra.
   -Jól van, anyám, a feladatot boldogan vállalom- válaszolta Mirtusz királyfi és indult is nyomban.
   Éppen jókor érkezett a hétfejű várához. Ekkor ért oda Havasszépe is, hogy szomorúan eleget tegyen a sárkány követelésének. A két fiatalnak abban a pillanatban megdobbant a szíve, amint egymást meglátták.
   A sárkány már a kapuban állt. Tüzet okádott és bömbölve rontott a királyfira.
   -Hogy merészelsz idejönni, te senkiházi? Búcsút mondhatsz az életednek, ízzé-porrá zúzlak!
   Mirtusz csöppet sem ijedt meg. Kirántotta a kardját, és egyetlen suhintással levágta mind a hét fejét a szörnyetegnek.
   A szerelmesek boldogan ölelték meg egymást. Egyenesen a király palotájába siettek, ahol még aznap megesküdtek. Egy álló hétig tartott a lakodalom. A következő napon a birodalom lakói összegyűltek, hogy rendbe tegyék az erdőt. A kitépett fák helyébe újakat ültettek. Hamarosan visszaköltöztek az elűzött állatok és benépesítették a rengeteget. Újra madárdaltól zengett az erdő, újra éledt a természet.
   Régi történet ez, amit most elmeséltem nektek. Mirtusz és Havasszépe nem élnek már, de emlékük megmaradt az emberek szívében, akik ma is védik, óvják az üde levegőt és árnyat adó fákat, bokrokat, virágokat. Azóta minden tavasszal a madarak és fák napján ünnep van a zengő erdőben: facsemetéket ültetnek kicsik és nagyok, hogy megmaradjon az utókor számára is az erdő, amely szükséges és életet ad mindenkinek.

Hegedűs Ilona meséje 
Köszönet érte!