Ha a fa beszélni tudna...

 Egy kismadár leszállt egy fa ágára, de az ág ledobta őt magáról.

-Miért nem hagyod, hogy megpihenjek rajtad? – kérdezte a kismadár szomorúan.

-Mert bántottak az emberek. Letörték az ágaimat, letépték a leveleimet, és fáj mindenem- panaszkodott a fa.

-Szívesen segítek rajtad, ha nem bánod.

-Ugyan? Hogy tudnál énrajtam segíteni?

-Elröpülök az emberekhez és tudtukra adom, hogy amit tettek, nagyon rossz cselekedet.

Talán akkor majd észhez térnek.

Elröpült hát a kismadár be a faluba. Találkozott néhány gyerekkel és rájuk csicsergett.

Marcsika rögtön megértette, mert ismerte a madarak nyelvét.

-Segítenünk kell neki – mondta a társainak.

-Mit szeretnél, mit tegyünk? – kérdezték azok.

A kismadár így válaszolt. -Mondjátok meg mindenkinek, hogy ne bántsák a fákat, mert ha azok megsérülnek, nem lesz, ahol a madarak fészket rakjanak és megpihenjenek. Ha a madarak nem raknak fészket, nem lesznek fiókáik, és ha nem lesznek fiókák, rövid időn belül madarak se lesznek.

-Ha nem lesznek madarak, akkor a rovarok elpusztítják a növényeket, ha nem lesznek növények, akkor nem lesz, mit egyenek az állatok és nekünk embereknek sem lesz táplálékunk – folytatta Marcsika.

   Az egész élet egy körforgás- értették meg a gyerekek.

A fák élőhelyei a madaraknak, akik cserében megvédik őket a kártevőktől, azok pedig táplálékai a madaraknak. A növények táplálják az állatokat, akik együtt táplálékai az embernek. Mi lenne, ha valamelyik élőlény elpusztulna? Akkor sorban elpusztulna minden.

  Az emberek mikor minderről tudomást szereztek, megígérték, hogy nem bántják többé a fákat. A fák pedig továbbra is helyet adtak a madaraknak, fészkek épültek, kikeltek a fiókák és repülni tanultak, hogy maguk is mihamarabb kivegyék részüket a körforgásból és védjék a fákat, hogy ez által tovább éljen és szépüljön a természet.

Pichler Attila

HANA

                  Gazdag voltam, és elkényeztetett. Ezt a tényt nem tagadom. Sőt be merem vallani, hogy élveztem is a helyzetet, amibe születtem. Ugyan ki ne élvezné? Mindenem megvolt. Kedves, meleg családi légkör, előre biztosított jövő, barátok… Minden. Mivel a nagyszüleimmel éltem, ezért gyakran beszélgettem velük. A nagyapámnak a birtokunkon volt egy óriási üvegháza. Valóban hatalmas volt. Nem amolyan szántóföld mentén épült kis melegházak voltak. Nem… Hatalmasak és fenségesek. Volt, amelyikben egy kisebb fajta fa is könnyen eléldegélt. Ezek az üvegházak világhírre tettek szert. Ennek az oka már nem volt annyira egyszerű.

            Az időben, amelyet akkor írtunk, vízhiány kezdte felütni a fejét. Nem annyira komolyan, de  figyelmeztető jel volt. Amire senki sem figyelt. Ennél azonban aggasztóbb volt, hogy a növények szépen lassan, de fokozatosan elkezdtem eltűnni. Ez sem tűnt fel csak úgy egyik napról a másikra, de fokozatosan kevesebb lett a virágokból, a fákból. A nagyapám pedig az összes olyan növény,t mely a kipusztulás szélére sodródott „összegyűjtött” és a hatalmas üvegházaiban próbálta őket fenntartani. Sosem kérdeztem miért. Akkoriban nem igazán érdekelt.
 Igazából senki sem tudta, hogy mitől kezdtek a nővények szépen lassan „kihalni”. Hiszen a vízhiány akkoriban még nem tetőzött odáig, hogy emiatt történtek volna a dolgok. Nem értette a világ. A nagyapám viszont azáltal, hogy összegyűjtötte a kipusztuló virágok fajtáit, világhírű lett. Ami persze azért is jó volt, hogy az egyébként is híres családunk nevét tovább fényezte. Hiszen apám egy elég neves cég feje volt.

 De az idő telik. Sosem áll meg. Felnőttem. Még ha csak pár évet is, a korábbi önmagamhoz képest, kezdtem másképp látni pár dolgot. Azt ugyan nem állítanám, hogy ne lettem volna továbbra is elkényeztetett kis fruska, de a gondolkodásom érettebb lett.  A növények eltűnése egyre gyorsabban terjedt, és néhány virág szinte már csak a mi birtokunkon álló üvegházak meleg burka alatt nyílt. Ez pedig elég rémisztő volt.

 Egy reggel szokásomhoz híven a krizantémok között ültem és az üvegtetőn áttetsző eget figyeltem. Csendes léptekkel nagyapa közeledett. Leült az egyik kiugró szegélyre az út mellett, és engem figyelt. Sóhajtott egyet és lehunyta vizeskék szemeit.

-        Tudtad, hogy már csak kétszáz körtefa van a világon?

Bólintottam és felé fordultam:

- Tudtam. Mesélted. És ebből a kétszázból, ötven nálunk van. Bólintott.

- Nem nagyon vagyok képes elképzelni a világot zöld nélkül… Hogy, mi lenne növények nélkül, velünk, az állatokkal. Mindennel.  Valóban… Hogy, hatna a világra egy ilyen méretű csapás? Nemcsak mi emberek sínylenénk meg, hanem minden élő. Az állatok mind kihalnának, és valószínűleg hosszas kínlódás után mi is követnénk őket.

- És persze a világ nagyhatalmai csak ülnek ölbe tett kézzel, az irodájuk jó melegében. – ezt már úgy mondta az öreg férfi, mintha nem is hozzám szólt volna. De teljesen igaza volt. Ugyan mit tettek eddig ez ellen az emberek? Semmit. Mindenki ül a vackán és imádkozik, hogy csináljon valamit a másik. De ha valaki tenne bármit is, azt leintik, hogy értelmetlen, minden rendben van. Pedig semmi sem volt rendben Sőt… De nem szólt senki. Csendben vártuk a kitörő káoszt.

- Tennünk kéne valamit – folytatta nagyapa.

- Nem kettőnkön áll a vásár. Nem mi fogjuk megváltania világot – válaszoltam és eltűrtem hosszú tincseimet a fülem mögé.

- Nos… nem vagy túl reménykedő ezzel kapcsolatban. –felelet. Enyhe megrovást véltem felfedezni a hangjában.

- Nem is tudok reménykedni… - mondtam csendesen. Így volt. Ez volt az igazság. Reménykedjek a lehetetlenben? Hogy egy nagyszülő és az unokája fogják megállítani azt, ami egyszer úgyis bekövetkezik?

- Végtére is… Mi csináltuk a bajt. Hát… Akkor nekünk kell megszenvedni a következményeket, nem? Hiszen évszázadok óta senkit nem érdekelt a környezet. És most tessék, itt van a hátulütő.

- És a hátulütőnek feltétlen annak kell lennie, hogy minden élő elpusztul? Te is? A világ? – erre igazán nem tudtam mit felelni.

- És akkor mi a megoldás? – nagyapa felém nézett és felállt a padkáról. Lesöpörte a nadrágját és intett, hogy kövessem. Felálltam, és elindultam mellette.

-        Azt nem tudom… nem tudom mi a megoldás, de valahol minden bajnak van megoldása.
Hogy egy ilyen méretű káoszt, hogy hoz rendbe az emberiség, azt nem tudom. De reméljük, hogy a dolgok egyszer rendbe jönnek. Még olyankor ,amikor nem késő… Helyeslőn bólintottam, és néma csendben indultunk el a cseresznyefák felé. A világ egyetlen virágzó cseresznyefái felé.

Bessenyei Vanda

8.b

MVI Árpád Fejedelem Gimnázium

(2009)

Tanára: Kovács-Burján Gizella

Zizege és a kékcinke

                                                                                                         

 Egy télen kékcinege látogatta meg az óvoda madáretetőjét.

Miután jóllakott, rászállott az ablakpárkányra, és még akkor is ott kuporgott, mikor az utolsó gyerek becsukta maga mögött az ajtót.

– Szegény kis cinege, ha itt maradsz, megfagysz – aggódott az óvonéni. – Ha akarod, kaphatsz nálunk szállást. Van az óvodában kalitka, ott biztonságban leszel reggelig. Aztán majd kitalálunk valamit.

A cinege nem tiltakozott. Hagyta, hogy az óvonéni megfogja, és kalitkába tegye.

 Másnap a gyerekek nagy örömmel állták körül a kalitkát. A kékcinke először ijedten pislogott feléjük, de mikor látta, hogy nem bántják, oda merészkedett az eléje szórt sokféle maghoz és csipegetni kezdett belőle.

– Gyerekek, ma szabadon engedjük a kékcinkét – mondta az óvonéni.

– De odakint hideg van, és fázni fog – nyugtalankodtak a gyerekek.

– Nem lesz semmi baj, mert a fenyőfánkon kényelmes fészekodú várja. Odavisszük és megfigyeljük, tetszik-e majd neki az új otthona.

A gyerekek nagyon lelkesek voltak, de a kékcinke reszketett félelmében, mikor az óvonéni felemelte a kalitkát. A hideg levegő, csak fokozta félelmét.

Az óvonéni létrára állva egy fenyőágra akasztotta a kalitkát a fészekodú közelében, és kinyitotta az ajtaját, aztán csendben figyelték, hogy mi fog történni.

   Néhány perc várakozás után látták, hogy a kékcinke kiröppent a kalitkából. Először csak a fa egyik ágára szállt, aztán röpködni kezdett a fészekodú körül.

– Sikerült! – örvendeztek a gyerekek mikor látták, hogy a cinege bebújt az odúba.

– Új lakója van az óvoda kertjének – csiripelték a verebek. A tengelicek, széncinkék, zöldikék és feketerigók kíváncsian vették szemügyre a kis jövevényt.

– Ki vagy, mi vagy? – vallatták.

– Kék a fejem, kékcinke a nevem – csipogta.

– Akkor rokonok lennénk vagy mi – állapította meg egy széncinke.

– Felőlem – egyezett bele a kékcinke. 

  A tél elmúlt és megjött a tavasz. Madárdaltól zengett az óvoda kertje. Napfény kacérkodott a lombosodó fák ágai között, s a gyermekek újra birtokba vették a játszóteret.

Egy nap, amikor langyos szellő lengedezett, a gyerekek papírsárkányt eregetve rohangáltak a pázsiton.

A kósza szellő gondolt egyet és széles jókedvében kikapta a zsineget Mártonka kezéből.

Mártonka megrettenve nézte, hogy a papírsárkány eltűnik a fák ágai között.

  A kékcinke éppen a fészkét csinosítgatta, mikor valami zizegő hangra lett figyelmes.

Amint kikukucskált az odújából, szörnyen megrémült. Egy rettenetes, félelmetes valami vicsorgott rá iszonyatosan nagy fogaival. Színes tollai lángként lobogtak, zizegve sziszegtek, mintha el akarnák nyelni az aprócska kékcinkét odústól, fészkestől, mindenestől.

– Tszí-tszí-tszí-tszít! – visította a kékcinke és kimenekült az odújából.

Az éktelen lármára a többi madár is oda sereglett.

– Mi a baj? Ég a ház? – csipogtak össze-vissza.

– Ott egy szörny, meneküljetek! – rémüldözött a kékcinke.

– A madarak mind abba az irányba néztek, amerre a kis jövevény mutatott szárnyacskáival.

Amint meglátták a papírsárkányt, nagyon megkönnyebbültek.

– Ó, az csak egy zizege, te kis buta! – nevette ki egy veréb.

– Ettől rémültél halálra? Már azt hittük elkapott a kánya – méltatlankodtak a zöldikék.

– A zizege egy olyan állat, amit a gyerekek készítenek, és ha szél fúj, akkor a zizegék még repülni is tudnak – oktatta egy feketerigó.

– Úgy mint mi? – csodálkozott a kékcinke.

– Nem egészen úgy, mert láthatod, hogy fenn akadt egy ágon, az odúd közelében – nevetett a feketerigó.

– Jól van na! Honnét tudhattam volna, hogy a zizege ilyen? Még soha nem találkoztam vele.

– Most már tudod. És tanuld meg, hogy a kányán kívül itt semmilyen veszély nem leselkedik rád.

– De azért vigyázz a macskákkal, ne lehet bennük megbízni – tanácsolták a verebek.

   A kékcinke elbizonytalanodott. Macska? Az milyen állat lehet? Megkérdezni nem merte, nehogy megint kinevessék. Inkább elhatározta, hogy óvatos lesz. Megfigyeli, hogyan viselkedik a többi madár. Már sejtette, ha őket követi, baj nem érheti, mert ők már régi lakói az óvoda csodálatos, zöldellő kertjének.  

Pichler Attila meséje

Köszönjük a mesét!

Erdőmentő akció

                   Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Nagyagancs nevű szarvas, aki az egyik kedvelt erdei  kirándulóhely közelében lakott állattársaival. Nagyagancs már nagyon megelégelte, hogy szemetesnek használják az emberek az ő lakóhelyüket, ezért összehívta az Erdei Tanácsot az erdő tisztására -amely már csak nevében volt tiszta-, hogy megoldást keressenek erre az égető problémára:

-        Az emberek szétdobálják a szemetüket az erdőnkben, mindenféle vacakot kihajítanak a légszennyező járműveikből! Hát nem elég nekik a városaikat megmérgezni, még a természetet is meg akarják ölni? Ezt nem hagyhatjuk annyiban! Észhez kell téríteni az embereket! - bőgte megnyitó beszédében Nagyagancs.

-        De hogy csináljuk, hiszen nem értik a nyelvünket?!- röfögték, cserregték, brekegték, csivitelték, makogták, károgták az  összesereglett állatok.

-        Nekem lenne egy ötletem!- huhogta Babó, a bagoly.  -Az emberek bepiszkították az erdőnket, most piszkítsuk be mi is a városukat!

Nagyagancs rosszallóan rázta meg fejének ékességét, hatalmas agancsait:

      -Nincs valakinek egy kevésbé undorító ötlete?

       - Félreértettél! - huhogta Babó – Én úgy gondoltam, hogy szedjük össze a szemetüket, és szórjuk szét a városukban! Akkor talán észreveszik a célzást!

Az állatok egy része helyeselt, és egyre hangosabb lett tőlük a tisztás, de Nagyagancs lecsillapította őket.

-        Azért nem tartom jó ötletnek a javaslatod, mert éppen példát akarunk nekik mutatni, és valószínű a többi szemetük között  észre sem vennék, amit visszahordanánk nekik.

-        Kapják csak vissza a szemetüket, és fulladjanak bele a szemetükbe! – rikácsolta egy hang a tömegből.

-        Valóban megérdemelnék- csitította Gyuri a tömeget, - de, ha mi is szemetelünk,  csak azt bizonyítanánk, hogy mi sem vagyunk különbek az embereknél.

      Hirtelen mindenki elhallgatott, majd Nagyagancs folytatta:

           - Nekem lenne egy ötletem, ha segítetek, megvalósíthatnánk.

            -Halljuk, halljuk - röfögték, cserregték, brekegték, csivitelték, makogták, károgták a           türelmetlen állatok.

 - Gyűjtsük össze a szemetet, és  hordjuk el az erdő közelében lévő környezetbarát hulladékfeldolgozóhoz,   ezzel mutassunk példát az embereknek!

-De hogy jutunk el oda? És hogy szedjük össze a szemetet? Hogy visszük el a rengeteg hulladékot? - záporoztak a kétkedő kérdések, de Nagyagancsnak  már kész volt a terve:

-Nem kell aggódnotok, már mindent kitaláltam, csak meg kell valósítanunk. Mindenkinek  lesz  feladata, ahogy eddig is az erdőnkben. A szarkáktól -mivel könnyen észreveszik a fényes tárgyakat, és erős karmaik vannak- azt kérem, hogy gyűjtsék össze a fémdobozokat. Rendben?

-Világos, már repülünk is – cserregték a szarkák.

-A rókáktól és a nyulaktól azt kérném, hogy szimatolják ki az ételmaradékos zacskókat, zsíros papírokat. A vakondok ássanak alagutakat, és kutassanak műanyag flakonok után, amelyeket a mosómedvék mossanak tisztára. Kosarakat is kell készítenünk, hogy elhordhassuk a szemetet.

-Micsoda?! Azt meg hogyan? -  röfögték, cserregték, brekegték, csivitelték, makogták, károgták a hitetlenkedő állatok.

- Türelem! Meg tudjuk csinálni! A békák hozzanak sok vízi sást, a mókusok gyűjtsenek gallyakat, indákat,  a hódok illesszék egymáshoz az anyagokat, a pókok fonjanak köré erős hálót, és már meg is vannak a szállítóeszközeink.

-És mi mit tehetünk ?– kérdezgették a még feladat nélküli állatok.

-Ti mindannyian gyűjtsétek a földbe került szemetet. A vaddisznók majd feltúrják a talajt, ti pedig gyűjtsétek kupacba az oda nem illő dolgokat. A sasokat megbízom a munka irányításával:  a magasból figyeljék, hogy minden szemét ide, a tisztásra kerüljön.

Az állatok szétszéledtek, mindenki tette a dolgát. Már alkonyodott, amikor Nagyagancs hívogató bőgésére ismét összegyűltek a tisztáson a munkában elfáradt állatok. Meglátva a hatalmas kupac szemetet, elámultak, nem gondolták, hogy már ennyi szemét került a föld alá.

-Nagyon szép munkát végeztetek. De a neheze még hátravan: rakjuk a kosarakba a szemetet, és vigyük el a hulladékfeldolgozóba! Igyekezzünk, mert már alkonyodik!

Minden állat megpakolta a kosarát, Nagyagancs kettőt is ráakasztott a szarvára, és hosszú sorokban elindultak a hulladékgyűjtő felé. Sötétedett, mire odaértek, lepakolták a teli kosarakat, és siettek vissza kitisztított otthonukba.

                       Másnap furcsa látvány fogadta a munkába igyekvő embereket: a hulladéktároló egész területét körberakták az állatok a szeméttel teli kosarakkal.  Nem volt szükségük állattolmácsra, megértették a célzást. Viszonzásul rengeteg táblát készítettek, amelyekkel körbetűzdelték az erdő területét ezzel a felirattal: Óvd a természetet!

Schneider Tamás

MVI Árpád Fejedelem Gimnázium

8.b osztály

(2009)

Tanára: Kovács-Burján Gizella