2012. november 30., péntek

A madarak osztálya


            Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy erdő, amelynek sok lakosa volt, többek között madarak éltek ott régóta. Szerettek ott lakni, mert valaha tiszta vizű tavakban,  meg különleges fákban bővelkedett a környék.
            Az utóbbi időben azonban minden megváltozott, gyakori a panaszkodás a környéken. Most éppen  Kopács, a harkály család feje kopog át Rigóékhoz kétségbeesetten:
-Kihalnak a fák, és már férgek sincsenek, és  ha nincsenek férgek, kukacok, akkor mi is kipusztulunk.
  -Mitől halnak ki a fák? - fütyüli  vissza érdeklődve Rigó úr.
  -Nem tudom pontosan,  a múltkor láttam a sárga szörnyetegeket, akik kidöntögették a fákat. Ez még nem minden. Csúnya, mély gödröket ástak, aztán sok szürke valamit öntöttek bele, és most azon pöfögnek a szállítóeszközeiken. És ráadásul még a  szemetüket is itthagyták.
-Akkor már biztos vagyok benne, hogy attól van ez a nagy por, meg a tóból áradó rothadó szag;  a por befedte a növényeket, azok kipusztultak, és elrothadtak. Szegény Füriék is elköltöztek, tudod, a Fürj család. Biztos azért, mert kivágták a házukat.       
-És nem csak ők,  azt csiripelik , hogy elköltöznek Sólyomék meg Szarkáék…meg még sokan mások. Már alig maradtunk. Ez így nem mehet tovább! Tennünk kell valamit!
 -Igaza van, szomszéd! Dolgozzunk ki egy tervet lakosztályaink megmentésére!       
A madarak  összefogásukkal és a szomszédok megnyerésével nekiálltak a környezetük kitisztításának. A harkályok  a rigókkal és a verebekkel együtt egy kupacba összekapirgálták a szemetet. A szomszédok pedig a környezetszennyezéstől kihalt, büdös tavat karmukkal kipucolták. A fák elhalt leveleit, ágait összekotorták, eltakarították. Daruék  a szemét elszállítására vállalkoztak.
És ekkor szörnyű hírt hallottak: az emberek be akarnak költőzni a madarak lakosztályába, oda akarják építeni fészkeiket! Misi, a polgármester gém, fellebbezett az ellen, hogy ez megtörténhessen, de nem járt sikerrel.
- A fellebbezést elutasították -közölte Misi szomorúan a lakosokkal.
A madarak kétségbeesetten keresték a megoldást. Sokáig töprengtek azon, hogy mit tegyenek, hogyan nyerjék meg az embereket. Ekkor tért haza Afrikából az erőtől duzzadó Fitnesz Vili, a villás farkú fecske. Megcsillant a remény… Misi kitalálta, hogy Vili repüljön el Franciaországba, a legfelsőbb bírósághoz fordulva avval a kéréssel, hogy több ház ne épülhessen az erdőben. Vili fittyet hányva a távolságra, ahogy kimondta a polgármester, már el is indult. Repült-repült három nap, három éjjel. A lakók izgatottan várták Vilit, aki meg is érkezett a jó hírrel. Büszkén mondta, hogy a kérést nem utasították el.  
             Így történt, hogy nem épülhetett ház a madarak lakóhelyén. Cserébe a madarak mindennap énekükkel  nyugtatták a munkából hazatérő fáradt embereket, akik rövid pihenőre kiszálltak pöfögő járművükből, és belefeledkeztek a csodás énekszóba, majd lenyugodva folytatták útjukat az emberek lakosztálya felé.   Az emberek ismét beültették fákkal, növényekkel a lecsupaszított területeket    Így a madárszomszédok ismét zavartalanul beszélgethetnek egymással, büszkén arra, hogy megmentették lakosztályukat.

Bosányi Martin

8.b
MVI Árpád Fejedelem Gimnázium
(2009)

Tanára: Kovács-Burján Gizella
-                                                                    

2012. november 29., csütörtök

A Kék Erdő és a Kócok



A Föld legtávolabbi pontjától egy kőhajításnyira sarjadt ki az első ibolyaszínű palánta, évezredekkel ezelőtt. Ahogy teltek-múltak az évszázadok, egyre több hajtás bukkant elő a földből, egyre lombosabbak, erősebbek lettek, míg végül megszületett a Kék Erdő. Az erdő fái a kék megannyi árnyalatában pompáztak. A kék törzsekben sötétkék üregek rejtőztek, ebben laktak a Kócok. Az első Kócot még a boldogság kék madara hozta magával az ifjú erdőbe a kezdetek kezdetén. A Kócok lába vékony és görbe volt, akár a rőzse, törzsüket levelekbe burkolták, és kerek szemeik úgy világítottak az éjszakában, mint a telihold. Ők őrködtek a Kék Erdő felett, amely a legtöbb oxigént állította elő a világon.

Egyszer a legifjabb Kóc arra lett figyelmes, hogy az őrzött fák egyike-másika veszített színéből. Éjszakáról éjszakára egyre fakóbb lett a Királykék Fenyves. Összeült hát a Kócok Tanácsa, hogy megvitassák, mitévők legyenek. Nem tudtak kiötleni semmit, ezért úgy határoztak, hogy várnak és figyelnek.

A legifjabb Kóc azonban annyira aggódott, hogy nem tudott várni. Elment a legközelebbi faluba, és a manóboltban kék festéket vásárolt. Megvárta, hogy leszálljon az éj, aztán a hold világánál fogta az ecsetet, és befestette a fák kifakult kérgét. Másnap reggelre azonban a festék teljesen felszívódott, és a fák törzse még fakóbb lett.

A helyzet napról napra rosszabb lett. Az erdő egyes területei olyan fehérek voltak, mintha hó fedte volna a lombokat. A Kócok összegyűltek a Tinta Tisztáson, fogták egymás kezét, és szomorúan nézték az otthonuk pusztulását.

A legkisebb Kóc felmászott a legmagasabb fa tetejére. Ez a fenyő volt az erdő első palántája. Most már minden második tűlevele fehér volt, mintha őszülne. A kis Kóc ringatózott a legfelső ágon, a szél zörgette falevél-ingecskéjét. Messzire ellátott, egészen a Kék Erdő végéig, az emberlakta falvakig. Tekintete az erdő forrására, a Fátyol Folyamra vetődött. A Folyam vize mindig áttetsző és tiszta volt azelőtt, most viszont kék tintaként hömpölygött a falvak felé. Kis Kóc szerette volna megkérdezni a fenyőt, hogyan lehetséges ez, de a fa hiába volt öreg és bölcs, nem értette a Kócok beszédét.

Kis Kóc lemászott hát a fáról, és elindult a Fátyol Folyam malma felé. Ott lakott az öreg molnár Kóc, akiről az a szóbeszéd járta, hogy érti a fák nyelvét. Kis Kóc bezörgetett a malom kéreg-ajtaján, mire a molnár Kóc beengedte őt, és tiszta forrásvízzel kínálta. Kis Kóc kacsocskáiban szorongatta a makkfedő-poharat, és nagyokat kortyolva elmesélte, mit látott a fa tetejéről. Molnár Kóc nagyokat hümmögött, aztán azt mondta a kis Kócnak, hogy jöjjön vissza másnap reggel. 

Kis Kóc így is tett. Molnár Kóc bevezette őt az erdő északi sarkába, ahol megálltak egy zöld színű cserje mellett. Kis Kóc nagyon meglepődött, hiszen sosem látott még zöld színű bokrot. Molnár Kóc elmesélte, hogy évek óta figyeli a cserjét. A levelek először fakulni kezdtek, aztán teljesen kifehéredtek, végül egyre élénkebb zöld színűre váltottak. De ezzel még nem volt vége a változásoknak. Azóta minden ősszel pirosra, sárgára színeződtek, télen lehullottak, tavasszal pedig élénkzölden újjászülettek. Molnár Kócnak az volt a gyanúja, hogy most az egész erdővel ez történik, és végül minden levél zöld lesz.

Kis Kóc az elképedéstől alig jutott szóhoz. Nem sírt, hiszen nagyon izgalmasnak találta ezt a sokszínűséget, és alig várta, hogy az egész erdő zöldben, pirosban és sárgában pompázzon. Aztán molnár Kóc megmutatta neki, hogyan szivárog el a kék szín a fák gyökeréből, és hogyan válik ettől kékké a forrás.

Kis Kóc megkönnyebbülve szaladt a Tinta Tisztásra, ahol a többi Kóc azóta is az erdőt siratta. Felállt egy nagyobbacska kőre, és elmesélte a többieknek, amit megtudott. Minden Kóc látni akarta a bokrot, ezért kis Kóc elvezette őket az erdő északi sarkába. A legtöbben azonban dühösek lettek az ártatlan cserjére, mert azt hitték, hogy miatta fakul az erdő. Nem akartak zöld lombokat, hisz olyannal bármelyik erdő büszkélkedhet. A legerősebb Kócok nekiveselkedtek hát, kivágták a cserjét, és a folyamba hajították. Mivel kis Kóc nagyon megszerette a zöld színt, titokban letört egy ágacskát a bokorról, mielőtt elragadták a habok.

A Kócok azt remélték, hogy a bokor elpusztításával visszatér a kék szín a fákba, és minden úgy lesz, ahogy régen. De nem így történt, a lombok idővel teljesen kifehéredtek, és nem változtak többé. A Kócok naphosszat tébláboltak és szomorkodtak a Tinta Tisztáson, ami most már olyan fehér volt, mint egy korcsolyapálya. A Kócok azt kívánták, hogy bárcsak ne vágták volna ki a kis cserjét, mostanra biztosan szép zöld erdejük lenne, ami ugyan nem kék, de mégis csak színes.

Kis Kóc ezért bevallotta, hogy letört egy ágacskát a cserjéről, mielőtt a többiek vízbe hajították. Az ágacskáról azóta lepotyogtak a zöld levelek, a többiek mégis arra kérték, hogy hozza el nekik a Tisztásra. Kis Kóc így is tett, és a többiek áhítattal nézték, hogy az egykor színes ágat a földbe szúrja.

A kis ágacska azonban nem akart életre kelni és kihajtani. Csonkán meredt ki a földből, és látszott, hogy minden élet elszállt belőle. Erre a Kócok mind köré gyűltek, és sírni kezdtek, annyira bánták már, hogy kiirtották az ártatlan cserjét. A Kóckönny sűrűn öntözte a földet, mire a kis ágacska harmadnapra élénkzöld rügyet hozott. Ahogy teltek-múltak a napok, az ág gyökeret vert és egyre több levelet növesztett, mígnem a bokor újra régi pompájában tündökölt.

Ahogy a bokor növekedett, úgy költöztek be a színek a hófehér erdőbe. Először csak a fák kérge barnult meg, aztán a levelek sötétedtek, mígnem csodaszép zöld lombok adtak árnyat a Kócoknak.

Senki ember fia nem volt még olyan büszke az erdejére, mint a Kócok a magukéra. Hálát adtak a cserjének, hogy színeivel ismét életre keltette a fákat, és többé nem ijedtek meg a változásoktól. Kis Kócot tették meg a bokrocska őrzőjének, aki azóta is boldogan gondoskodik a Kék Erdő zöld megmentőjéről.

Budapest, 2009. november 24.

Tóth Zita

2012. november 20., kedd

A töklámpás


Egy szakállas mesét mondok most neked, olyan öreg mesét, ami még akkor született, amikor a szüleidnek a tejfogait az egerek vitték el, nagyapád s nagyanyád pedig a ruhásszekrényben, törülközők, asztalkendők alá rejtette a pénzét. Nem volt akkoriban ez a rengeteg gyerekfogkrém, bank meg Halloween. Hogy töklámpások se voltak? De, azok bizony voltak, hallgasd csak meg, milyenek.





Volt, hol nem volt, egy erdőktől szegélyezett, folyótól és tágas mezőktől határolt falu. Az egyik ilyen tág határban, egy törökbúza föld végébe tököt ültettek a gazdák,disznótököt, csintalanabb nevén, lopótököt. Ott nőttek, növekedtek a kerek, nagy hasú tökök, zöldültek, sárgultak s miközben komoly, szinte már tüskéhez hasonlító szőröket növesztettek a szárukon, a mezők láthatatlan mesemondóját, nagy pletykását, a szelet hallgatták. A szelet tartotta mindenki a legbölcsebbnek a mező népei közül. Ő hozta a hírt a faluból, az ismeretlen messzeségből. Ti is odakerültök majd, susogta, ne se búsuljatok, amikor a törökbúzacsövek pompás zöld ruhája száraz, zörgő, foszladozó ronggyá válik, lenge, szöszke hajuk érett vörösbe, darócosba durvul, eljönnek az emberek, hogy megszabadítsák őket gönceiktől s megcsodálják aranyló szemeiket. Akkor majd nyissátok ki az összes szemeteket, mert olyan világ nyílik ki előttetek, hogy lesz rajta, amit nézzetek. A karóitokra tekergő fuszulyka szomszédjaitoknak is ez lesz a sorsuk, őket is kibontják zöld házikójukból és egy nagy vájlingban mind találkozhatnak aztán, talán egy egész törökbúzasornyi család. Rátok, tökök, igen kegyes sors vár, de nem azért ám, amiért most olyan nagyon feszítetek, nem feszes zöld meg sárga, csíkos ruhátokért, hanem a bennetek hízó magokért, bizony. Főleg a gyerekek fognak rajongani értetek. Aztán, ami marad a kimagozás után, azt odaadják a disznóknak. Disznók eledelének szánnak titeket. De tovább nem rémisztgetlek, látom, már reszkettek félelmetekben, vagy csak az én sóhajtozásaimtól remegtek így? Na, mindegy, meglátjátok majd ti magatok.

Az egyik tök ezen az éjszakán nem bírta lehunyni a szemét. Próbálta elképzelni, hogy milyen is az a disznó, ami majd megeszi őt. Olyan nem lehet, mint a csillagok, morfondírozott, hiszen azok olyan kevélyek, hogy csak a hasonszőrűekre néznének, ha egyáltalán eszükbe jutna a mezőről táplálkozni. Biztos a törökbúzát választanák, aranyló szemei hasonlítanak valamennyire az ő sziporkázásukra. Olyasmi sem lehet, mint a madarak, hiszen eddig már rég megehették volna. Az ember sem lehet, hiszen azt mondta a szél, hogy az ember csak a magját szereti, főleg a kisebbje. Akkor csakis olyan lehet, mint a kutya, ez az állandóan vigyorgó, hangoskodó soklábú. Csak a disznó biztos nem egerekre vadászik, hanem tökökre. Már hajnal felé járt, amikor sorsába belenyugodva, elszenderedett. Most, hogy már el tudta képzelni a disznót, már nem is tűnt olyan félelmetesnek.

Pár órácskát ha alhatott, amikor kiabálásra ébredt. Emberek érkeztek szekéren, zsákokkal, vedrekkel megrakodva. Gyerekek is voltak velük, csengett a levegő a kacagásuktól. Egyre közelebbről hallatszottak a vékonyka hangok, míg aztán a tök előtt meg nem állt három kislány. Igen, ez lesz az. Ez egészen töklámpásnak való, né, milyen szép sima, az egyik fele, ez lesz az arca, ráadásul a sima fele sárga, sápadt arcú tök, a másik meg zöld, meg domború, mintha az lenne a haja. Ezt tegyük félre, ne keveredjék össze a többivel, mert aztán nem találjuk meg. A tök jóformán fel sem ocsúdhatott, amikor egy éles nyilallást érzett a feje búbján és máris egy ölben ringott. Leszakították a száráról és a szekér felé tartottak vele. A szegény töknek még a zöld fele is majd elsápadt ijedtében. Már letették egy pulóverre, hogy száradjon meg rajta a ráragadt föld a bágyadó napfényben s ne sározódjék még jobban össze, amikor újabb ijedtséghullám öntötte el. Nem a disznó esz meg, hanem töklámpás leszek! Mi lehet az a töklámpás? Miért pont én? Miért nem ehet meg engem is a disznó úgy, mint mindenki mást? Mi lesz most velem, egyedül a gyermekek kezében? A sok idegeskedéstől úgy kimerült, hogy elaludt a meleg, puha pulóveren. Arra ébredt, hogy az egyik kislány ölében zötykölődnek a szekéren hazafele. A legkisebbik volt s neki ezen az estén ez volt a dolga, hogy vigyázzon a töklámpásnak kiválasztott tökre, nehogy elkeveredjék a többi között, elhasadjon vagy széttapossák a lovak.

Szürkülödött már, amikor beértek a faluba, majd az udvarra. A tök csodálkozva bámulta a sürgést-forgást s irigykedett a törökbúzára, hogy az olyan sok szemmel nézheti ezt a nyüzsgő világot. Már a kislánnyal is egészen megbarátkozott. Jól esett a dérhez, esőhöz, vad szelekhez szokott bőrének a kis, meleg tenyerek simogatása. Lehet, hogy ez a kislány mellett még töklámpássá válni sem olyan rettenetes, gondolta magában s egyre kevésbé vágyakozott a disznó általi halál után. Hirtelen eltűntek az emberek, egyedül maradt az udvaron, a fűben. Messzebb, az udvar másik végében felfedezte rokonait. Nagy rakásba gyűjtötték össze az összes tököt, úgy tűnt, elég nagy a feszengés, lökdösődés, mindenki igyekezett jó helyet kipréselni magának a nagy zsúfoltságban. Mégiscsak jobb dolgom van nekem, gondolta a tök, most is, lám, mennyi sok helyem van, enyém az udvar egyik sarka, nem kell megosztanom senkivel, nyugodtan üldögélhetek a harmatos fűben, fölöttem az ég, rajta ugyanozok a csillagok, mint a mező fölött is, mégsincs itt a világ vége.

Aztán előszállingóztak a kislányok, kezük, szájuk még zsírosan csillogott a vacsorától. A legnagyobbik kezében kés volt meg egy tányér, a középsőében gyufa, a legkisebbikében gyertya. Így ni, most pedig töklámpást csinálunk ebből a szép tökből, mondta a legnagyobb és kését óvatosan beledöfte a tökbe. A tök majd hogy szörnyet nem halt ijedtében. A kés cikázva haladt a húsában. Nagyon szép kalapod lett, hallotta a kés nyiszitelésén átszűrődő ujjongó szavakat. Nekem, kalapom? S mire észbe kapott volna, már érezte is, hogy ketté válik, felső része lekerül az alsóról. Azzal egy kéz benyúlt és kezdte kiszedni a belét, a sárga húsos részét és a magokat, majd mindent a tányérra rakott. Ó, hát erről van szó! Úgy látszik, mindent félreértettem. Hiszen a szél megmondta, hogy a gyerekek fogják megenni a magokat. És én, tökkelütött, most jövök rá, hogy ezt a kibelelést hívják a kislányok töklámpásnak! Most pedig szemet, orrot, fület, szájat vágunk neki, hallotta a legnagyobbik gyerek magyarázását s ettől ismét nyugtalankodni kezdett kicsit. Hogyhogy, hiszen van nekem szemem, csak nem olyan, mint az embereké, a törökbúzáé, vagy a fuszulykáé. Nem annyira látható. De már ismét benne csikorgott a kés a húsában és máris két lyuk tátongott rajta. No, most az orrát, mondta a kislány s azzal egy háromszöget vágott a szemek közé. Fület is neki, hogy hallja, amikor megdicsérik, mondta a középső. Ó, hát meg fognak dicsérni is, álmélkodott a tök és hiúságában elpirult kissé. Szájat is, szájat is, tapsolt a legkisebbik, fülig érő nagy vigyort vágjál neki! Vágok, most vágok, készítsétek a gyufaszálakat fogaknak. Apróra tördelt gyufaszálakból fogat raktak neki s azzal már készen is volt az egész fej. Most pedig egy kis lyukat belül, az aljában, magyarázta a nagyobbik a kisebbeknek, hogy jól álljon benne a gyertya és ne dőljön el, mert akkor kialszik. Aztán a legkisebbik beletette a gyertyát a pici lyukba, meggyújtotta azt, majd rátette a tökre a kalapot. Ó, hát ez igazi gyönyörű töklámpás! Milyen szép! Milyen félelmetes! Né, hogy vigyorog! Ijesztő! Ettől aztán jól meg fognak ijedni az emberek! A töklámpás eleinte megszeppenten hunyorgott a nagy fényáradattól, aztán belsejét jóleső melegség öntötte el, de nem tudta volna megmondani, hogy a dicsérő szavaktól, vagy a belsejében égő gyertyától.

Azzal hoppá, fel is kapták és diadalmenetben kimasíroztak vele a most már koromsötét utcára. Akkoriban még az utcai lámpák sem égtek minden este, csak hébe-hóba, azon az estén sem világított más, csak a csillagok az égen, a töklámpás a ház előtti hídon. A ház előtt egy patak csordogált, a patak mellé, a híd alá bújtak a gyerekek, onnan leskelődtek, hallgatóztak. A tök eleinte tanácstalanul nézelődött, nem értette, mit történik, miért pakolták őt ki az út szélére és miért bújtak mögéje a kislányok. Aztán lépteket hallott, egyenesen feléje tartottak. Egy nagydarab, magas férfi tornyosult fölé. Hinnye, csaknem a kislányokat akarja elrabolni, bántani, villant a tök fejébe a gondolat és mérgében olyan haragos képet vágott, amilyet csak tudott. Ha kell, újdonsült fényem árán is, de megvédem a gyerekeket, összeégetem vele ezt a cudart, hapciáskodott és dühében mintha a feje is még nagyobbra nőtt volna. Jaj, micsoda ijesztő töklámpás! Kiáltott fel a férfi, jaj, de berezeltem! Remélem épségben hazaérek s nem fogsz utánam gurulni! A töklámpás a kislányok kuncogására ébredt harciaskodásából. Látjátok, milyen igazán félelmetes ez a mi töklámpásunk. Megmondtam én, hogy mindenkit meg fog ijeszteni, suttogta a legkisebbik, azzal kinyúlt a híd alól s megsimogatta a kalapját. A tök pedig boldogan jött rá, hogy ő a legszerencsésebb a mező összes disznótökje közül s hogy ennél szebb estét tök nem képzelhet el magának. Egész este pöffeszkedett, lobogtatta lángját, rémisztgette a kocsmákból kiszállingózó férfiakat, egy darabon bevilágította a kantárosfazekakban tejet lötyögtetve hazafele igyekvő gyerekek útját.

Na, most már bemegyünk, mert késő is van, meg hideg is már az este, mondta a középső s azzal ölébe vette a töklámpást. Holnap majd felvágjuk, s odaadjuk a disznóknak. Azzal kifújta a gyertyát.

De a töklámpást már nem érdekelte semmi. Sem az, hogy megeszik, sem az, hogy disznó eszi meg, de még csak az sem, hogy hogy is néz ki vajon az a disznó. Úgy érezte, ezért az estéért érdemes volt élnie. Annyi szeretetben, élményben és ragyogásban volt része, mint amennyi száz más, közönséges, nem töklámpás töknek együttvéve egy egész életen át nem jut. Amikor meggyújtották benne a gyertyát, lelket kapott, töklámpás lelket, s most, hogy kioltották benne a lángocskát, lelke is és egész élete elszállt az eloltott gyertya fényével, füstjével, illatával. Az összefaricskált, gyufafogakkal tűzdelt tök már nem ő volt, hiszen ő igazából már örökre töklámpáslélek maradt s szél barátja szárnyain felszállt valahová, a kevély csillagok közé, talán egy kis játékot, gyermekkacagást, gyertyaláng meleget vinni a hideg messzeségbe.

Edo Gergely
Köszönjük a mesét!

2012. november 19., hétfő

A szikla és a víz



Egyszer nagyon régen a víz elhatározta, hogy meghódítja a világot. Ő lesz az ura hegyeknek, és réteknek. Mindenki csak neki szolgál, és az emberek rettegnek tőle.
Kicsike erecske volt, amikor elindult tervét megvalósítani. A környék fái csak nevettek rajta.
- Hogyan tudná ez a kis vízér meghódítani a világot? – mondogatták összedugva lombkoronáikat, és megvetően néztek utána, amit eltűnt a dombok között.
A domb másik oldalán már egy vígan csörgedező patak bukkant elő, és a kövek közt nagyot csobbanva ficánkolt. Harsány hangon mondogatta:
- Meghódítom a világot. Én leszek a világ ura. Ti is a szolgáim lesznek – kiáltott oda a patak fölé behajló ágakon kuporgó madaraknak.
Amikor ezt azok meghallották, úgy elnevették magukat, hogy majdnem leestek a fáról. A víz rájuk se nézett, csak könyörtelenül ment tovább. Sokáig kanyargott erdőn, mezőn keresztül. Mindenhol kinevették, gúnyos szavakkal illeték a nagyravágyó terve miatt. Senki sem hitt neki. Ugyan, hogyan tudna ez a kicsi patak a világ ura lenni? Elég egy puccok túrás és a víz már nem is tud tovább folyni.
De nem adta fel. Kitartóan haladt tovább, és a hosszú út alatt egyre szélesebb lett. Végül már egy szép folyó vált belőle. Mindkét partja mellett falvak és városok nőttek ki a földből. Embereknek munkát adott, és táplálékkal látta el őket. Látszólag mindenki boldog volt, és áldotta folyót.
Aztán egyik nap a békés víztömeg megbokrosodott. Hullámai ijesztően ostromolni kezdték a partot, sőt néhol át is csapott rajta. Mindenki aggodva nézte, vajon a gát ellenáll-e a hatalmas hullámoknak. Hiába volt minden kérlelés, az ár egyre dühödten ostromolta azt. Aki csak tudott, menekült a folyótól, mert sejthető volt, hogy a víz egy nap átszakítja a gátat, és maga előtt lerombol mindent, ami csak az útjába került.
Nem volt, aki megállította volna a vizet, mind nagyobb területeket borított be, és vigyorogva zúgta: „Én vagyok a világ ura.”
De egy valamiről megfeledkezett. Távol lent a völgyben volt egy hatalmas szikla. Olyan nagy volt, amilyent még ember nem látott. Kemény gránitból volt, és büszkén hirdette, nem fél senkitől, és képes megküzdeni mindenkivel.
A víz remélte, hogy sikerül elsöpörnie a sziklát, mint egy száraz falevelet. Elég erősnek érezte magát, hogy tettét véghezvigye.  Ha ezt a hatalmas sziklát is legyőzi, akkor tényleg a világura lesz, és mindenki csak őt fogja szolgálni.
Mindketten felkészültek a nagy küzdelemre.
A víz gőgösen terpeszkedett a medrében, és ijesztő nagy, sötét hullámokat indított a szikla felé.
- Nyiss utat nekem, mert összetörlek! – üvöltötte a víz.
A szikla meg sem mozdult, és némán tűrte a sértegetéseket. A hullámok nem bírták megrepeszteni. Hiába kezdett a víz újabb és újabb támadásokat, a gránitszikla mozdulatlanul állta a sarat.
Sokáig tartott a víz és a szikla háborúja. Már rég feljöttek az égre a csillagok, de a dühös folyam előtt nem nyílt meg az út. Reggelre minden ereje elfogyott, és be kellett látnia, hogy a sziklát nem tudja legyőzni. Mégsem lesz a világ ura. Egy hatalmas, gránitszikla megállította, és bármennyire is szerette volna, nem mehet tovább, itt kell rostokolnia az idők végezetéig. Amikor reggel a Nap bearanyozta sugaraival a vidéket, a víz még egyszer megpróbálta a lehetetlent, de a hullámai már nagyon gyöngék voltak, és csak gyengén nyaldosták a sziklát.
A sok víz összegyűjt, és a völgyben éjjel született egy csodás tó, a környéken lakó emberek nagy meglepetésére.
Egyik nyárvégi nap a tónál sétáltam, és váratlanul arra lettem figyelmes, hogy a víz halk csobogással kérlelte a sziklát:
- Kérlek, engedj az utamra! Úgy szeretnék nyargalászni a síkságon, ahol színes virágok nyílnak.
De a szikla hajthatatlan maradt, mert jól tudta, ha csak egy kicsit is enged a víznek, akkor az újból elszabadul, és elpusztítja a tókörnyéki falvakat és városokat. Jobb, ha valaki féken tartja, és vigyáz a békére és a nyugalomra.

Apáti Kovács Béla meséje
Köszönjük!

2012. november 8., csütörtök

Az erdészlak ajándéka


Egyszer volt, hol nem volt, Meseország határán innen, a Bükk hegységen túl, élt egyszer egy kislány. Eszternek hívták, és az erdészházban élt szüleivel egy erdőkkel körülvett tisztáson.
Édesapja minden nap kora reggel elindult, és megnézte, hogy minden rendben van-e a környéken. Ismerte a fákat, feltűnt neki, ha megkérdezése nélkül kivágtak belőle. Figyelte az állatok életét és a szokásait. Ha sérült vadat talált, akkor segítséget hívott, vagy igyekezett bekötözni a sebét. Az árván maradt kicsinyeket hazavitte és a feleségével és kislányával együtt felnevelték. Gyógyulásuk után újra visszaengedték őket a vadonba. Az édesanya otthon dolgozott a ház körül: főzött, mosott, takarított és segített az állatok gondozásában. Ezenkívül volt még egy fontos feladata: kora tavasztól késő őszig járta az erdőt és gyűjtötte a gyógynövényeket. Ritkán mentek orvoshoz, mert ha néha napján megbetegedtek, az anyuka tudta, hogy milyen főzettel lehet meggyógyítani. Sokan jöttek hozzá a környező falvakból is segítségért, és ő senkit sem engedett el üres kézzel.
Így éldegéltek hármasban, boldogságban és szeretetben. Eszter már kicsi korától elkísérte anyukáját útjain, így ő is megtanulta a fák és füvek hasznos tulajdonságait. Az apukájának is segített eleséget osztani az etetőknél. Nem kerülte el figyelmét a madarak élelemmel való ellátása sem. Szerették a fák, a növények és az állatok.  Az erdő volt az igazi otthona.
Egyszer azonban változás történt az életében. Alig múlt hét éves, mikor az apukája beíratta az iskolába. Minden reggel elkísérték a szülei és délután mentek érte. Sok új dologgal kellett megismerkednie. Élvezte a tanulást, örült az új barátainak is. Volt azonban néhány gyerek, akik sok szomorúságot okoztak neki. Csúfolták azért, mert nem a legdivatosabb ruhát hordta, esőben sokszor gumicsizmát kellett húznia. Szeretett volna velük is jóba lenni, ezért meghívta az egész osztályt vendégségbe, az erdészlakba. Eléjük ment és útközben mesélt az őszi erdő életéről. A legtöbben figyelmesen hallgatták, de néhányan kinevették. Hangosan kiabáltak és lökdösődtek. A zajtól az állatok elmenekültek, a virágokat pedig letaposták. Hiába kérte őket a kislány, annál jobban rendetlenkedtek. Azért is szétszórták a csokipapírt és tépkedték a fák leveleit. A házban már terített asztal várta őket sok-sok vadon termő finomsággal. Elámultak rajta, milyen sok étel készíthető, amit eddig még nem is kóstoltak. Evés után a tisztáson játszani kezdtek. Nagyon gyorsan elröpült a délután és az erdész hazakísérte őket.
Teltek-múltak a napok. A gyerekek sokat beszélgettek az erdészlakban töltött délutánról. November végén Eszter nagy örömmel érkezett az iskolába. Elmesélte, hogy náluk van a Mikulás, mert a hosszú út után az erdészlakban pihen meg. Mindenki fellelkesült és személyesen szerették volna a kívánságot tartalmazó levelüket átadni neki. Másnap, tanítás után valamennyien hazakísérték a kislányt. A legjobb dolog az volt, hogy senki sem rendetlenkedett. Tudták, hogy az erdészlakba az mehet, aki betartja az erdő szabályait. A jó öreg Mikulás már nagy szeretettel várta őket. Megígérte, hogy igyekszik teljesíteni a kívánságukat. Igen ám, de titokban követte őket egy fiú a másik osztályból. Nem mert szólni, hogy ő is csatlakozna hozzájuk. Amikor a többiek bementek, ő kint maradt a Mikulás rénszarvasainál. Simogatni kezdte őket.  A fiú egy zacskó chipset hozott magával, ebből eszegetett. Megkínálta vele a rénszarvasokat is. Sosem ettek ilyet, nagyon ízlett nekik. Addig-addig kóstolgatták, míg elfogyott az összes. Sajnos, az igazi baj ezután történt. Az állatok rosszul lettek és vadul tombolni kezdtek. A fiú megijedt és elszaladt. A Mikulás is kifutott a házból, de nem tudta, hogy mi történt a segítőivel. A gyerekek nagyon megijedtek, hogyan jut el hozzájuk az ajándék. Kérlelték Esztert, hogy mindenképpen gyógyítsa meg a rénszarvasokat.  A kislány az anyukájával együtt nekilátott a munkához. Megtalálták a chipses zacskót, így már rögtön kitalálták, hogy mi okozta a bajt. A szárított gyógyfüvekből készített főzettel itatgatták a torkos állatokat. Eszter éjszakára is mellettük maradt, hogy ne hagyja cserben a társait.
Harmadnapra a szarvasok meggyógyultak és indulásra készen álltak a ház előtt. Minden gyerek boldog volt, és örömmel tisztogatta csizmáját, mert tudta, hogy most már biztosan megérkezik az ajándék.

Csányi Eszter meséje

Nagyon köszönjük a mesét!