Volt egyszer egy kastély Ubu város főterén. Ebben a kastélyban élt feleségével és egyszem fiával a polgármester.
Reggelente amint kilépett az épületből, látta, hogy különböző nylon tasakok, ásványvizes PET palackok, reklámújságok, üvegek hevernek szanaszét a téren.
- Krucifiksz, krucifiksz... - dünnyögte az orra alá, bosszúsan.
Egy hétfői napra összehívta a Százak Tanácsát. Gondolta, valakinek csak lesz egy épkézláb ötlete, hogy a szemetet eldobálókat helyes viselkedésre ösztönözze.
A Százak Tanácsának legfiatalabb tagja azt javasolta, hogy állítsanak őrt a térre, aki megbünteti a szemetelőket.
- Ha őrt állítunk, annak fizetni kell a munkájáért – mondta a Százak Tanácsának legidősebb tagja.
- Készíttessünk figyelemfelhívó táblákat Szemetelni tilos felirattal és ezeket helyeztessük el a tér mind a négy sarkánál – mondta a Százak Tanácsának titkára.
- Nem ér az semmit. Az emberek nem olvasnak – mondta az írnok.
- Hát, hát... talán az volna a legjobb – kezdte komótosan mondani javaslatát az elnök – ,ha állíttatnánk a térre szelektív hulladékgyűjtőket. Egyet az üvegeknek, egyet a papíroknak és még egyet a műanyag hulladékoknak. Az üvegeket tároló oldalára festessünk üveget, a papírt gyűjtőére újságot, a műanyagosra fehér kört. Így az írni és olvasni nem tudók is rájöhetnek, hogy a kukákba milyen hulladékot kell belerakni.
Az elnök javaslatát csönd követte. Csupán egy szúnyog zümmögése hallatszott a teremben. Akár órákon át is hallgattak volna, ha a titkár nem töri meg a csendet.
- Jó ötlet. Én támogatom az elnök javaslatát.
- Aki egyetért vele, jelezze keze feltartásával! – szólította fel a Százak Tanácsának tagjait az elnök.
Felemelték jobb karjukat. Megszavazták.
Mire leszállt az őszi köd, a hulladékgyűjtők a tér sarkán várták az üvegeket, a papírt és mindenféle flakont, kupakot, szatyrot, tasakot, csomagoló fóliát...
A polgármester várta-várta, hogy az emberek a tárolókba dobálják a szemetet. Ám hiába várta. Továbbra is ott éktelenkedett a téren a sörösüveg, a reklámújság, s mindenféle kacat, amit az emberek eldobáltak.
- Krucifiksz, krucifiksz – dünnyögte, s nagyokat legyintett kezével.
Egy őszi napon kisétált a kastély kertjébe, s elcsodálkozott az almafákon. Ilyen sok almát még sohase termettek. Ment is szólni egyszem fiának, hogy segítse leszedni az almát.
Már az almaszüret vége felé jártak, amikor hirtelen a homlokára csapott.
- Megvan! Megvan! - kiáltotta.
- Mit talált, édesapám? - kérdezte egyszem fia.
- Egy gondolatot.
- Gondolatot?
- Azt, fiam.
- Mi az a gondolat? Megtudhatom?
- Almát adok szemétért.
- Almát ad szemétért? Édesapám, ilyen a világon sincs!
- Most lesz, fiam.
Másnap reggel kiállt a főtérre, s torkaszakadtából kiáltozta: Almát adok szemétért! Almát adok szemétért!
Az épp arra járók hallották a polgármester kiáltását, s azt hitték, elment a józan esze. Ám amint jobban feléje tekintettek, látták, hogy mellette a gyümölcsös ládákban púposodnak az almák.
Egyszer csak az emberek elkezdték hordani hulladékaikat és vitték az almát. Egy lány is odalépett a polgármesterhez s átnyújtott egy madártollat.
- Ezért adjak almát?
- Polgármester úr! Nekem még egy dekányi szemetem sincs. A madártollat is úgy kaptam.
- Kitől kaptad?
- Tetszik tudni, a szomszédunkban öreg néni él. Minden szombaton felsöpröm háza előtt a járdát. Tőle kaptam a madártollat, amiért segítek neki.
A polgármester elmosolyodott s a legszebb almákból adott a lánynak.
Mire felszállt az égre a hold a tárolók megteltek hulladékkal.
A polgármester pedig hazament, hogy éjszakára lepihenjen. Álmában a főtéren sétált, mely a tisztaságtól ragyogott a napsütésben.
Büki Attila meséje,
Köszönet érte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése