Kukabecsület

Mintha kedvre bírná a szomorúfüzet a Nap vidám sugarainak kora ősszel is mókás zápora.

     – Könnyű a melegszívű égitestnek! Annyira magasan lakik, hogy onnét mindent láthat, ami a Föld éppen feléje forduló oldalán történik – gondolta magában Marci, miközben újságot olvasott a muskátlis erkélyen.

     Hirtelen nagyon boldog lett, hiszen az osztálya is szerepelt az újságban. Az iskolában hirdetett versenyt ugyanis az az osztály nyeri majd meg, amelyik a legtöbbet teszi a környezetvédelemért. Egyik akciójukról így számolt be az újság tudósítója:

      Az áruház mögött parkoló autómnál rendezgettem a csomagjaimat, amikor kisiskolások zsibongó serege rajzott körém. Harsány „Jönnek a bések!” kiáltásokra lettem figyelmes. Gondoltam, kivárom: vajon mi sül ki ebből? És valóban megérkeztek a bések. Papírból készült sárga-fehér csíkos utcaseprő-mellényt viseltek, kezükre műanyagzacskó-kesztyűt húztak, s nagy papírzsákokba gyűjtötték a környéken fellelhető mindennemű szemetet. Egy hangos-kedvű fiúcska boldogan rikoltotta: – Csókolom, bácsi! Éljen a kukabecsület!!!

     Szemetelő gyereket már rengeteget láttam, viszont szemetet eltakarító nebulót keveset. Mit is felelhettem volna meglepetésemben: – Éljen!

     Eddig tartott a cikk, s bár papírgyűjtés is szerepelt az iskolai versenyben, Marci ezt az újságot nem hajította a MÉH-be szánt papír-halomba, hanem fogott egy ollót, és igen ügyesen kikanyarította vele azt a hasábot, amelyikben megjelent, hogy a bések mit cselekedtek, és ő milyen boldogan rikoltott.

     – Jó lesz ez a cikk az osztály faliújságjára, hogy más is olvashassa, a többiek is örülhessenek, s talán még pontot is kapunk érte… – lelkesedett magában Marci, s közben a napsugarak eltűntek. Vajon mit vehetett észre a Nap, hogy ennyire elszomorodott?

     Ekkor a kisfiú fogta a pórázt és sétálni indult Pajtival. Az erdőszélen először néhány eldobott, üres konzervdobozt pillantott meg, majd egyre beljebb jutottak a fák sűrűjében. Marci arra irányította lépteit, amerre a lombok között ritkán átszűrődött s rövid ideig fénylő napsugárka mutatott. Mindig szívesen barangolt kutyájával az erdőben, hiszen a fák között a hegyoldalban gyakran fedezett fel újdonatúj jelenségeket. Ilyen érdekes volt az első találkozásuk is a folyton fecsegő patakkal. Igaz, évekkel ezelőtt… Ez a folyton fecsegő még télen sem fagyott be egészen, s – bár halkabban, mint nyáron – a jég alól suttogta közlendőit. Akkor így szólt hozzájuk:

     – Megszomjaztatok ugye, kortyoljatok kristálytiszta vizemből! Szívesen adom.

     És akkor Pajti örömmel lefetyelt is belőle, majd megköszönték a folyton fecsegő pataknak a vendéglátást.

     Most ősz van, de a folyton fecsegőnek elment a hangja. Nem beszélt, csak szomorkodott. Mire elérték a partját, már a napsugaracska sem csillogott megszokott módon a hátán. Hullámai megtörtek, itt-ott nagy szemétkupacok látszottak ki a patakból. Néhány autóajtó szinte elzárta a víz útját, fárasztó munkára kényszerítve gyengülő erejét, hiszen megszokott medrét kiszélesítve, a rozsdás vasakat megkerülve juthatott csak tovább. Kopott gumiabroncsok, kidobott hűtőszekrények, használt ágymatracok, és apró szemetek, bomló-rothadó gyümölcshalmok, építési törmelékek, maró savat eresztő akkumulátorok, olajos-koszos műanyag kannák fertőzték meg folyton fecsegő barátjukat. A halacskák is kipusztultak belőle…

– Tehát, ettől lett szomorú a Nap – állapította meg Marci és azzal az ötlettel tért haza, hogy meggyógyítja a folyton fecsegő környékén az erdőt.

     Otthon először az édesapjának mesélte el, hogy mit látott-tapasztalt az erdőben. Az iskolában megbeszélte az osztálytársaival, ki-ki vegye rá szüleit, testvéreit, és közösen pucolják ki azt az erdőrészt, hogy folyton fecsegőnek ne kelljen tovább szenvednie. Hétvégén aztán jöttek mindannyian, még a tanító néni és az igazgató bácsi is velük tartott.

     A felnőttek a nagyobb limlomot szállították el a szeméttelepre kisteherautóval, a gyerekek pedig gondosan összegyűjtötték a patakparton és a bokrok aljában megbúvó üdítőspalackokat, eldobált kacatokat. Az erdész fiával közösen helyezték ki a szeméttároló faládákat a padok mellé, a szalonnasütő-hely közelébe, a sétautak szélére. Szép hétvége volt, hiszen a Nap újra olyan erővel sütött, mintha kedvre bírná a szomorúfüzet is vidám sugarainak mókás zápora. A forrásból és a felhők friss vizéből ismét erőt merített néhány nap múltán a folyton fecsegő patakocska is, s vidáman locsogta-fecsegte:

     – Köszönöm, Marci! Köszönöm mindenkinek, hogy meggyógyítottatok!

     Az erdő megint tiszta lett. Örömmel sétáltak benne az emberek.

     Az iskolában szellemi vetélkedővel fejezték be a környezetvédelmi versenyt. Az egyik feladat az lett, hogy írjanak a témához kapcsolódó történetet, saját élményt, vagy rajzolják le ugyanezt. Marci az alábbi versével szerzett újabb jó pontot az osztályának:

Okos tanács 

Az öntözőautóban                            Jól figyelj rám utca népe,

 felolvasztott fehér hó van,                 ne szórj semmit szerteszét e

attól lesz a járda szép                         frissen söpört járdára!

tiszta, mint a napos ég.                       A szemetet? Ládába.

    Amikor a polgármester bácsi megköszönte a gyerekek szorgalmát, azt a példás magatartást, amivel a város és környéke tisztaságáért indított mozgalomhoz csatlakoztak, a verseny végén kihirdette az eredményt. Az első díjat – a tavaszi táborozást – Marci osztálya kapta.

    Ugye, ti is követitek az ötödik bések példáját, kedves mese- és környezetbarát gyerekek?! Mert fontos, hogy az életben történő esetek is olyan jól végződjenek, mint a mesék. S aki a környezet barátja, annak barátja lesz a környezete is, megannyi jóval hálálva meg a gondoskodást. Hogy mivel? Például friss levegővel, tiszta vízzel, nyugalmas tájjal, zamatos erdei gyümölcsökkel, vidám napfényben boldogan ugrándozó mókusok látványával.

Zsirai László

Köszönjük a mesét!