Gyerekek, holnap hagyjátok el először a
fészket, holnap próbáljátok ki először szárnyacskátok erejét, így ma este
elérkezett az idő, hogy elmondjam nektek a fészek történetét, ahogyan édesapánk
nekünk is elmondta. Ebben a fészekben ti vagytok a negyedik fiókapár, előttem
itt nőtt fel 2-2 bátyám, majd mi a húgommal és most ti…
Mikor apu és anyu elhatározták a hazavezető
út egyik pihenőhelyén, hogy együtt építenek fészket, szüleiktől és a többi
rokontól számtalan tanácsot kaptak a fészek helyének kiválasztására.
Majd meglátjátok, az utca két oldalán 3-3
hosszú ház van 5-5 ablaksorral. Nagyapa javasolta, hogy itt keressenek
fészekrakásra alkalmas ablakot, még alig van fészek a környéken. Az épületeknek
csak a keleti és nyugati oldalán vannak ablakok, a nyugati oldalra az erős
napsütés miatt nem szabad fészket építeni. A két utolsó ház mögött pedig nagyon
magas, sokablakos házak vannak, felülről jelentenének veszélyt a fiókákra. Az
alsó két sor ablak alacsonyan van, macska elérheti, a legfelső ablaksor
felülről védtelen. Ne legyen fa a közelben, jó messzire lehessen látni minden
irányban a fészekről. Nagyapa azt is mondta, csak olyan ablakhoz építsenek fészket,
amely mögött Ember lakik, Jó Ember… Apu ezt nem is értette először, hiszen azt
még csak látja, hogy van-e valaki ott, de hogy jó-e vagy rossz? Hamar rájött
azonban, hogy mire célzott Nagyapa. Az első alkalmas ablak környékén keringtek,
mikor rekedtes, mély ordítást hallottak mögüle:
- Már megint itt vannak azok a koszos
fecskék, nem engedem, hogy fészket rakjanak az erkélyem alatt!
Hasonló ordibálást még hallottak jópárszor,
más ablakoknál levert fészkek maradványait találták meg, az egyik helyen az ő
készülő fészküket lökték le egy söprűvel. Egyes ablakok mögött nem láttak
mozgást, úgy gondolták ott nem is lakik senki, így ilyen helyeken nagyapa
intelmei miatt nem mertek építkezni. Más ablakok külsején fura fehér, mozgó
szerkezetek voltak, amelyek szinte lehetetlenné tették a fészek megépítését,
ugyanakkor, ha az ember irányította őket, hatalmas zajt is csaptak. Már alig
maradt szóbajöhető ablak, mikor:
- Nézd, anya! Fecskék! Biztosan itt akarnak
fészket rakni! De jó lenne! – hallatszott egy vékonyabb hang.
- Én is örülnék neki! – hangzott a felelet –
Akkor voltak itt utoljára fecskék, mikor veled voltam várandós, annak már 15
éve.
- A konyha ablakát vizsgálják, biztosan ott
lesz a fészek.
- Akkor meg kell szokniuk, hogy gyakran
vagyunk ott, közel ablakhoz, beszélünk, szól a rádió, ég a villany, nyílik az
ablak, mégse féljenek.
- Azt is hamar meg fogják tanulni, hogy
szeretjük őket és nem fogjuk bántani a fészküket, a fiókáikat…
Látjátok a fészekkel szemben van egy fal, a
másik oldalon ablakai is vannak, ebben jönnek-mennek az emberek, először oda
akartunk építkezni, még látható ott egy-két sárfoltocska. De ez védettebb
sarok, igaz itt az ablakkerethez is rögzíteni kellett a fészket. Az ablak két
részből áll, az egyik benne van a falban, de az átlátszó részét az ember
mozgatni szokta, így jutnak bent levegőhöz. Nagyszüleitek ezt akkor nem tudták
és ehhez a részhez is kötni kezdték a fészket, az Ember ezt hamar észrevette,
elmozdította az ablakot, csak egy picit sérült meg a fészek, de utána már
biztonságosan építkezhettek tovább. Napokig dolgoztak a reggeli és esti órákban
megállás nélkül, hordták a csőrükben a sárgolyókat, tapasztorták őket
egymáshoz. Túl gyorsan sem haladhattak, a száradásra is várni kellett. A fészek
belseje sima, érzitek, a külsejét viszont nem lustaságból nem simították le,
látod, milyen könnyedén tudunk kapaszkodni rajta… A fészek nagy, de a bejárata
azért ilyen kicsi, hogy nagyobb madarak, akik korábban érkeznek vagy a telet is
itt töltik, ne tudjanak beleköltözni előttünk…
Itt nevelkedtünk mi is a húgommal, anyu és
apu felváltva hordta nekünk a kaját, de mégis állandóan éhesek voltunk. Alig
vártuk, hogy magunk is vadászhassunk…
Ha kinéztek a fészekből láthatjátok ezt a
fényes valamit a fészek alatt, az Ember tette oda, hogy a kipottyanó
piszkotokat összegyűjtse rajta, már kétszer takarította le ezen a tavaszon. Alig pár napra rá, hogy megérkeztünk már
idetette és bizony akadályozott minket a fészek megközelítésében, neki is
csapódtunk párszor, fájdalmasan beütöttük magunkat. Az Ember ezt is hamar
észrevette és bevonta a szélét valami puha anyaggal, hogy ne sérüljünk meg…
Tavaly, mikor másodszor hagytam el a fészket, rosszul számítottam ki a
visszaérkezést és csak erre a fényesre tudtam csak rákapaszkodni. Annyi erőm
még nem volt, hogy újabb kört téve más irányból próbáljam megközelíteni a
fészket, kétségbeesve hívtam a szüleimet, végül anyu segítségével sikerült
hazaérnem…
Tavaly az ősz eleje nagyon hideg volt, ennivalónk
is alig akadt, fázva, éhesen gyakoroltunk a nagy útra. Éjszaka összebújva
melegítettük egymást a szüleimmel, a húgommal, a barátainkkal, a kevés
ennivalónkat is megosztottuk, mégis mindennap volt, aki nem repült többé… De
még nem indulhattunk. Az utolsó előtti estén mintha legyeket láttam volna
röpködni, arra suhantam, de a lenyugvó Nap fényében nem vettem észre a közeli
épület alumíniumkéményét és nekiütköztem. Nem sérültem meg erősebben, de
hirtelen nem tudtam, hol vagyok, csak vakon repültem tovább. Ismerős helyre
vetődtem, előttem volt ez az épület, ahová szüleim a fészküket rakták.
Gondoltam, odabújok, éhes maradok ugyan, de legalább nem reszketek tovább. A
fészek melletti ablak nyitva volt, a kiáradó kellemes meleg annyira vonzott,
hogy félelem nélkül berepültem rajta és pihegve a karnisra ültem. A Kislány
azonnal leszedett onnan egy szalmakalappal és betettek egy fedeles kosárba.
- Bizonyára az egyik idei fióka – vélekedett
az Ember -, azért ennyire gyenge még.
Annyira kimerült voltam, hogy tiltakozni se
bírtam, megadóan gubbasztottam a kosár sarkában és vártam a véget.
A Kislány ölébe vette a kosarat, dajkálta,
még énekelgetett is hozzá. Kezdtem megnyugodni az ismerős hangtól. Az Anya
keményre főzött egy tojást, apróra vágta és egy edénykében a kosárba tette,
óvatosan megkóstoltam. A Kislány a nappali csendes sarkába tette a kosarat, a
család is nyugovóra tért. Az utcai lámpa fényénél óvatosan még eszegettem majd
a kosár sarkában összekuporodtam és elszenderedtem.
Reggel a Nappal együtt ébredtem és
kétségbeesetten próbáltam menekülni. Az Ember és családja tanakodott, mitévők
legyenek, a hajnali fagytól megmentettek, most már nem tehetnek mást, utamra
kell engedniük…
A levegő már enyhe volt, az Anya
összeszorult szívvel tette ki az erkélyre a nyitott kosarat, én megérezvén a
szabadságot azonnal a peremére röppentem, tettem egy kisebb kört az erkély
körül, majd eltűntem a folyó irányában…A folyó közelében húzódó
villanyvezetéken ott ült a csapatom, testvérem átfagyva, de kitörő örömmel
repült mellém:
- Azt hittük, elvesztettünk… Ott van anyu,
meg apu, repüljünk oda… Azonnal indulunk…
A szüleim a testvéreimmel az indulás előtti
napon mindig felkeresték a fészket, megkoccantották az ablakot, tettek egy
kicsi búcsúkört a közelében és csak ezután csatlakoztak a csapathoz. Éppen
tavaly nem tudtak elköszönni az embertől és a családjától, mert mikor
visszamentek hozzájuk, éppen nem voltak otthon…
Visszavártak, tudom, mert mikor
megérkeztünk édesanyátokkal hallottam, hogy mondja az Ember:
- Visszajöttek a fecskéink! És milyen korán!
Féltettem őket, hogy elpusztulnak a hidegtől…
- Lehet, hogy a gyerekük jött ide vissza –
szólt az Anya -, a fecskék csak 3-5 évig élnek és a fészek már negyedik éves…
Holnap először repültök majd, csak itt a két
épület között, a fákig sem megyünk el, nehogy túlzottan elfáradjatok Ezt
gyakoroljuk még párszor és ha látjuk, hogy már elég erősek vagytok, nagyobb
utakra megyünk, megtanuljátok a vadászatot, hogy erősek, felkészültek legyetek
az őszi nagy útra…
Majorosné Éva meséje
Reméljük a fecskék Nálatok is jól érzik magukat! Köszönjük ezt szép történetet!
Reméljük a fecskék Nálatok is jól érzik magukat! Köszönjük ezt szép történetet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése